Julia May Jonas: Vladimir

Fülszöveg
A ​népszerű angolirodalom-professzor szintén egyetemi oktató férjét egykori tanítványai zaklatással vádolják. A helyzetet bonyolítja, hogy a tanárnő maga is rögeszmésen vonzódni kezd fiatal, jóképű, tehetséges és nős kollégájához, Vladimirhoz.

A házaspár tagjai a hosszú évek alatt elnézték egymás kalandjait, de a felmerült vádak mindkettejük számára kínos helyzetet teremtenek.

Merész, szókimondó és szokatlanul magabiztos első regényében Julia May Jonas olyan aknamezőre viszi olvasóit, ahol az érzelemkitörések az erkölcs határaiba ütköznek. A szarkasztikus hangvételű Vladimir pontosan ábrázolja a mai világ személyes és politikai csataterét, és feltárja a hatalom és a vágy közötti szürke zóna árnyalatait.

„Aztán csak ültem, és néztem őt, ezt a nagydarab embert, a zsákmányomat, a kincsemet, az én Vladimiromat. Megszereztem. Úgy döntöttem, hogy nem döntök el semmit. A pillanat hevében fogok cselekedni. Nem akartam túl hamar kiszabadítani. Ez csak a biztonságát szolgálja, mondtam magamnak, bár tagadhatatlan gyönyörűséggel töltött el a látvány. Abban bíztam, hogy ha felébred, energiáink interakciója majd megmutatja a helyes utat.”

Julia May Jonas drámaíró, a Columbia Egyetem tanára. A Vladimir az első regénye.

Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy mennyire erőteljes a stílusa. Nem csak arról van szó, hogy jól van megírva, hanem ahogy a fülszöveg is írja, merész, szókimondó és szokatlanul magabiztos.

Julia May Jonasnak ez az első regénye, de én már most a másodikat várom, olyan nagy hatással volt rám, annak ellenére, hogy a befejezés sajnos itt is hagy némi kívánnivalót maga után.

Névtelen narrátorunk egy ötvennyolc éves egyetemi angolirodalom-professzor, aki nem szépít és nem köntörfalaz, ha önmaga megítéléséről (vagy éppen másokéról) van szó. Nem olvastam még egy olyan könyvet sem, amiben a főszereplő ennyire reálisan látta volna önmagát. John felesége (rossz, hogy így kell hivatkoznom rá, ez az egyetlen hátránya, ha a főszereplő neve ismeretlen) nagyon öntudatos, tisztában van a hibáival, a sérülékeny egójával, hiú a kinézetére, és pont ez utóbbi miatt minden, arra vonatkozó megjegyzésre és kritikára nagyon érzékeny. Felvállalja, hogy kicsinyes, de azért nem hiányzik belőle a támogatás és az együttérzés képessége sem. Érdekes, egyedi, erős, és legfőképpen hiteles karakter. Én ezt szerettem ebben a regényben a legjobban: ezt az intenzív, független, öntudatos női hangot, és azt, hogy minden öntudat ellenére narrátorunk ugyanúgy elbizonytalanodik néha, mint bármelyikünk, küszködik a saját testéhez fűződő kapcsolatában és az öregedéssel, és nem csak a szépet vállalja fel önmagával kapcsolatban. Összetett, mégis nagyon letisztult mind a főszereplő jelleme, mind a könyv stílusa, az egész nagyon korrekt, de nem a szó hagyományos értelmében, hanem olyan módon, amikor az ember érzi, hogy igen, ez nagyon jól össze van rakva, itt az alkotó nem végzett félmunkát, és nem megúszósan tárgyalja a választott témát, hanem tisztességesen felvállalja a kellemetlen részeket is.

Julia May Jonas fájóan találó mondatokkal ad mélységet ennek a könyvnek, nem könnyen felejthetőek ezek a gondolatok, a könyv felét ki tudtam volna jegyzetelni.

Nők társaságában általában kényelmetlenül érzem magam, ezért rászoktam, hogy észrevegyek rajtuk valamit, amit megdicsérhetek. A dicsérettől az ember egyszerre alárendelt, egyenrangú és főnök. Alárendelt, mert az alázatos csodáló pózát veszi fel, egyenrangú, mert hasonló az ízlése, és főnök, mert dicséretre méltat valakit. Életem során sokkal többször sebeztek meg dicsérettel, mint sértéssel.

“Mi soha nem akarjuk egyszerre ugyanazt!”
Hosszú ideje ugyanígy éltünk Johnnal. Ha könnyedén szólt hozzám, komolyságra vágytam. Ha ünnepélyesen, az idegesített. Ha szeretettel, akkor ridegen reagáltam. Ha én alázatosan szóltam hozzá, kigúnyolt. Ha határozottan, akkor semmibe vett. Örökösen szemben álltunk egymással. Talán mert olyan kétségbeesetten védelmeztük a saját identitásunkat, a saját egónkat.

Tetszik, hogy az érzelmek sztoikus higgadtsággal vannak ábrázolva, még a tetőpontok, vagy a felfokozott érzelmek sem borítottak ki, a szerző hűvös profizmussal engedi közel az olvasót a történethez (ez egyébként Szabó Magda írásait is jellemzi, és emiatt (is) szeretem őt annyira).

A történet egy botrány köré épül fel: a főszereplő férje, John viszonyt folytatott több diákjával, és most azzal vádolják, hogy kihasználta őket és visszaélt hatalmi helyzetével. A téma egyrészt egy ősidők óta létező jelenség, másrészt pedig nem is lehetne aktuálisabb. Julia May Jonas nem a szokásos módon közelíti meg a kérdést, nem elégszik meg az általánosan elfogadott állásponttal, mélyrehatóan boncolgatja az ügyet, és hogy melyik félnek hol kezdődik a felelőssége. Attól függetlenül, hogy valaki egyetért-e a regényben felvázolt állásponttal vagy sem, tagadhatatlan, hogy a szerző által felvetett érvek nem hagyhatóak figyelmen kívül, és én üdvözítőnek tartom, hogy mert gondolkodni erről a kényes kérdésről. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy mivel szinte mindig is nyitott házasságban éltek, John felesége tudott ezekről a viszonyokról (sőt, korábban neki is voltak viszonyai, többek között az egyik diákjával), és a botrány kirobbanása óta a többség egy zaklató tettestársként tekint rá.

– Fiatal lányok voltak, nem tudták, mit tesznek.
– Magáról is ezt gondolja? Maga se tudja, mit tesz? Azt akarja, hogy így bánjanak magával?

Ebben a zűrzavaros helyzetben toppan be az asszony életébe Vladimir, aki fiatal, sármos, lehengerlő, narrátorunk érdeklődését azonnal fel is kelti. Úgy gondolja, hogy mindazok után, amit John elkövetett, neki is joga van ahhoz, hogy megélje a vágyait, akkor is, ha azok a nős kollégájára irányulnak. Narrátorunk őrlődik, úgy-ahogy próbálja élni az életét, miközben egyre jobban eltávolodik a férjétől, és a lánya is hazaköltözik egy időre, az egyetemen pedig tojáshéjakon kell lépkednie.

Imádtam, hogy annak ellenére, hogy fikcióról van szó, mennyire életszerű volt minden ebben a regényben (a végét leszámítva). Julia May Jonas hangja határozott és friss, a szöveg pontos és igényes, merészen foglalkozik égetően aktuális kérdésekkel, nem panelekben gondolkodik, és olyan tökéletlen, néha rosszindulatú, cinikus szereplőket rajzol, amilyenek csak a valóságban létezhetnek. Egyáltalán nem éreztem úgy, mintha egy regényben lennék, a szavak lemásztak a lapokról, megelevenedtek a saját egyetemi éveim, ahol ugyanúgy voltak hasonló afférok, amikről mindenki tudott, de sosem kerekedett belőlük botrány.

Nagyon kár, hogy a befejezés úgy félresikerült, átfordult az egész valami béna krimibe/thrillerbe, szappanoperás elemekkel vegyítve, nekem egyáltalán nem illett ehhez a fontos, komoly, egyedi hangú történethez ez a fajta végkifejlet. De azért itt is jól megmutatkozik, hogy a narrátor mennyi bizonytalan önmagában, mennyire nem hiszi el, hogy őt bárki is érdekesnek, kívánatosnak találná, és ezek a bizonytalanságok, ez a frusztráció vezet a nem túl jól megválasztott befejezéshez. Nem tudom hányadik posztban írom már, hogy jó a könyv, de rossz a lezárás. Már én is nagyon unom, de még inkább azt unom (mellette pedig nem értem), hogy a szerzők miért küszködnek ennyire a tisztességes lezárásokkal. Mindenesetre, annyira nagyon szerettem ezt a regényt, hogy a befejezés sem tudta elrontani az élményt, ami nagy szó, nagyon ritkán érzek így. Nem tudnám jó szívvel azt írni, hogy a kedvencem lett a kötet, de utánozhatatlan darabja a kortárs prózának, bennem mély nyomot hagyott, és csak ajánlani tudom.