Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat

Fülszöveg
Közel másfél évtizedes pszichológusi praxisom során még soha egyetlen kliens sem érkezett hozzám azzal a panasszal, hogy az irigységtől szenved, miközben nagyon gyakran az derült ki, hogy ez is fontos szerepet játszik a problémában. Az irigység ugyanis rendkívül gyakori, roppant kínzó, ám úgyszólván felvállalhatatlan érzés, amit általában még saját magunk előtt is szégyellünk és igyekszünk letagadni. Másoknak pedig végképp nem valljuk be, ha irigyek vagyunk valakire, mert ezzel csak még jobban felemelnénk azt, akinek a fölénye már amúgy is fáj nekünk, és csak még inkább vesztesnek éreznénk magunkat vele szemben. Ha azonban sohasem gondolkodunk és beszélünk erről az érzésről, akkor csak annál több feszültséget, kudarcot és rombolást hoz az életünkbe.

Arról már annál gyakrabban panaszkodunk, hogy mennyire sok irigy, rosszindulatú ember vesz körül bennünket, de fogalmunk sincs, hogyan védhetnénk meg magunkat az általuk okozott kellemetlenségektől és fájdalmaktól.

Könyvem célja kettős. Egyrészt szeretném, ha felismernénk és elfogadnánk, hogy időnként bennünk is van irigység, és ha jól gazdálkodnánk ezzel az érzéssel. Vagyis ahelyett, hogy önmagunkat emésztenénk, gyengítenénk és másoknak próbálnánk ártani, saját irigységünket arra használnánk, hogy a vágyott célok felé segítsen minket. (Mert igen, erre is használható!) Másrészt pedig azt is fontos megtanulnunk, hogy miként óvhatjuk meg magunkat mások irigységének, rosszindulatának, gonosz pletykájának ártó hatásaitól, hogy ezek ne téríthessenek le minket a választott utunkról.

Már tinédzserkoromban is ismertem Almási Kittit, néhányszor láttam nyilatkozni a televízióban egy kamaszoknak szóló műsorban, és már akkor is nagyon szimpatikus volt, kedves volt és érthetően magyarázott, ennek ellenére egyáltalán nem volt leereszkedő, és nagyon pozitív volt a kisugárzása. Eleve érdekel a pszichológia tudománya, időnként szoktam ezzel kapcsolatos kiadványokat (újságok, cikkek, könyvek) olvasni, de az sem véletlen, hogy a kedvenceim a lélektani könyvek és filmek. Az Irigység, kibeszélés, rosszindulat az első könyv, amit olvastam tőle, de a jövőben biztos, hogy sort fogok keríteni a többire is.

Azt hiszem, nincs a Földön olyan ember, akinek az életében valamilyen formában ne jelenne meg a címben szereplő triumvirátus, vagy legalább azok valamelyike, az irigység, a kibeszélés és a rosszindulat, bár sokszor ezek kéz a kézben járnak, és az egyik dolog húzza maga után a másikat.

Almási Kitti először is elmagyarázza a fogalmakat, leírja, hogy az irigységnek is vannak fokozatai, és fontos különbséget tenni az irigység és a féltékenység között is. Leírja, miért alakulnak ki ezek az érzések, vagyis választ kapunk a miértekre különböző szituációkon keresztül bemutatva. Az irigység, ahogyan írja, olyasmire irányul, amivel mi nem rendelkezünk. Ez viszont rengeteg dolog lehet, attól függően, hogy ki mire vágyik. Valaki nagy vagyonra, valaki sikeres karrierre, míg valaki más egy jól működő párkapcsolatra. Konkrét példákat hoz popkulturális utalásokkal tarkítva, illetve eseteket elevenít fel a saját életéből és a praxisából, ezeken keresztül mutatva be a fenti három jelenség mögött rejlő okokat. Azt is leírja, hogy különbség van a között, ha valaki irigy, és a között, ha valaki igazságérzetében sértett, mert olyasvalaki jut előre helyette, aki mögött semmilyen teljesítmény nem áll, és egyáltalán nem érdemli meg.

Nagyjából tisztában voltam ezen jellemvonások és érzések természetével, hiszen sajnos nekem is vannak rossz élményeim, ahogyan gondolom az emberek többségének szintén. Ilyen mélyre ásva azonban sosem gondolkodtam el ezeken a dolgokon, sőt, volt olyan vetület, ami például eszembe sem jutott. A kedvenc részeim azok voltak, amikor a referenciacsoportokról írt, és arról, hogy miért teljesen felesleges versengeni egy olyan közegben, ahol a csoporttagok alapvetően más elvekkel rendelkeznek, más tekintenek értéknek, és eltérő prioritásaik vannak, mint a csoporthoz tartozni kívánó személy.

Annál a résznél, amikor arról írt, hogy két évvel ezelőtt részt vett egy amerikai továbbképzésben, és mennyire fel tudott ott oldódni, és milyen ritkán éli meg azt, hogy cenzúrázatlanul kimondhatja, amit érez és gondol, bőszen bólogattam. Leírja, hogy mennyire nem szívesen mutatja meg a gyengeségeit, mert attól tart, hogy ezekre nem nyitottsággal és viszonzott őszinteséggel reagálnak majd, hanem kárörömmel és visszaélésekkel – itt is teljesen magamra ismertem. Nyilván nem arról van szó, hogy körül kell rajongani valakit, ha valamilyen sikert ér el, és a sikeres embernek sem kell átesnie a ló túloldalára, és a dicsekedés “bűnébe” esnie, de úgy gondolom, ha valaki tanulással és/vagy kemény munkával elismerésre méltó eredményeket ér el, és letesz valamit az asztalra, arra igenis büszke lehet. Az, hogy mások ezt nem hajlandóak elismerni, azt jelenti, hogy zavarja őket az, hogy nekik hiányosságuk van ahhoz képest az emberhez képest, aki valamilyen téren sikert aratott. Senkinek sem kellene magát lekicsinyelnie és alábecsülnie mások rosszindulata miatt.

Ami még kiemelten megragadta a figyelmemet, az az a rész volt, amikor az önazonosság fontosságáról írt. Erről mindig eszembe jut az egyik kedvenc művészem, Sting legismertebb dalának egyik sora: “Be yourself, no matter what they say.” Talán közhelyesen hangzik, de megszívlelendő tanács.

Az utolsó fejezetben kapunk egy kis útmutatót ahhoz, hogy mit is kezdjünk az irigységgel, akár bennünk munkál, akár valaki más irigysége irányul ellenünk. Egyetértek abban Almási Kittivel, hogy az irigységet nem lehet kiiktatni az életünkből, mert az emberi természet része, és ha rosszindulatú irigység nem is munkál valakiben, a vágyakozó (ami alapvetően egy pozitív formája az irigységnek) irigységet biztos, hogy mindenki átélte már néhányszor az életében. Fontos viszont, hogy megtanuljuk kezelni ezt az érzelmet, mert ha teret engedünk neki, akkor megkeseríti a mindennapjainkat, és saját magunkat nyomorítjuk meg, ha folyamatosan mások életével versenyzünk. Teljesen felesleges, mindenkinek meg kell találnia a saját útját, és nem folyamatosan másokkal összehasonlítania magát, ami nagyon nehéz a mai felgyorsult, exhibicionista fogyasztói társadalomban. Külön tetszett, hogy kitért a közösségi médiákra és a “véleményvezérekre”, akiknek egy töretlenebb a népszerűsége.

Láthattuk: sokan annyira félnek a többiek irigységétől, hogy bármit megtennének, csak sikerüljön ezt elkerülniük. Ugyanakkor szemlátomást vannak olyanok is, akik annyira vágynak a többiek irigységére, hogy bármit megtennének, csak sikerüljön azt kiprovokálniuk.
Jellemzően így értelmezhető, amikor valaki a repülőtérről minden alkalommal becsekkol a Facebookon, hogy az ismerősei tudják: éppen hova indul megint. Amikor leszállás után azonnal posztolja a gépen készült képet, amint pezsgőspoharat emel a magasba a business classon. Amikor a szállodába való beköltözés után rögtön feltölt egy újabb fotót, amin épp az asztalon pihenteti a lábát a luxushotel lakosztályában, előtérben az óceánnal. Mi mást is üzennének ezek a gesztusok, mint hogy “én akkora király vagyok, hogy így élek, ezt is megengedhetem magamnak”? Persze egy-egy fotót a lelkesedés hevében is készíthetünk, de kifejezetten a drága dolgok és a luxus rendszeres megosztása valószínűleg nem más, mint az irigység tudatos provokálása.
A legtöbben persze visszautasítják ezt a feltételezést, és azt állítják, eszük ágában sincs provokálni senkit, egyszerűen csak meg akarják osztani az örömüket. Ez elméletben jól is hangzik, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a szüleinken és a közelebbi hozzátartozóinkon-barátainkon kívül a többiek általában nem annyira örülnek az ilyesfajta örömeinknek. (Ha kevésbé szerencsések vagyunk, akkor még ők sem.) Amikor valaki büszkén közreadja a legtöbbek számára elérhetetlen nyaralásáról készült képeket, általában maga sem gondolja komolyan, hogy a tizenöt éve nem látott osztálytársai vagy jelenlegi munkatársai ujjongani fognak az örömtől, amiért ő naponta őrült összegekért élvezi az életet egy egzotikus szigeten. Sokkal inkább arra számít, hogy irigyelni fogják érte – és valójában ezért is csinálja az egészet, hiszen magát az élményt nem azzal tesszük emlékezetessé, ha mások számára dokumentáljuk, hanem ha megéljük.

Összességében véve azt kell mondjam, hogy nagyon hasznos olvasmány volt, sokat tanultam belőle, sok mindent megértettem, amit korábban nem láttam át teljesen, vagy egyszerűen csak nem gondoltam bele mélyebb szinten, és nagy segítség lesz számomra a mindennapok során, legyen szó személyes vagy munkahelyi kapcsolatokról. Nem túl hosszú könyv, ennek ellenére nagyon tartalmas, én is meglepődtem rajta, hogy milyen sok kérdéskört felvet, és mennyi gondolkodnivalót ad. Mindenkinek csak ajánlani tudom, és egyébként kötelező jelleggel minden ember kezébe adnám, hogy olvassa el, és tartson utána egy kis önvizsgálatot. Ezt én is megtettem, és helyretettem magamban néhány dolgot, tényleg nagyon jólesett.