Az évzáró bejegyzésben leírtam, hogy melyik volt az a három, 2019-ben olvasott könyv, ami nem tetszett, értékelést azonban egyikről sem írtam. Ennek az az oka, hogy az egyikre nem volt időm, a másik kettőt pedig az év végén olvastam el, így az értékelések megírása átcsúszott 2020-ra. Most egyben pótolom őket, és csak röviden fogok írni róluk, habár az egyikről tudnék egy igencsak hosszú, mérgelődő posztot írni, úgy döntöttem nem teszem, inkább másra fordítom azt az időt.
Értetlenül állok ez előtt a rövid történet előtt. Az olvasás során többször felmerült bennem, hogy ezt tényleg komolyan gondolták? A szerző, a kiadó, a magyar kiadó, bárki? Nem tagadom, egyrészt a macskákra való utalás miatt keltette fel a kíváncsiságomat (imádom a macskákat), másrészt pedig az ördöggel kötött üzlet, mint téma miatt. A rövidsége persze már eleve gyanús lehetett volna, hiszen ilyen komoly témát – ha normálisan, alaposan ki van dolgozva -, 500+ oldalon kellene fejtegetni, és lehetett is volna. Semmitmondó, kidolgozatlan, ez egy kezdetleges vázlat, nem egy könyv. A fogalmazásmód pedig egyenesen rettenetes, olyan, mintha egy írni éppen hogy megtanult kisiskolás vetette volna papírra a sorokat. Annyira rossz, hogy nevetnem kell rajta. Vicc, hogy ez a könyv ilyen formában egyáltalán megszülethetett. Viszont nagyon népszerű, amit szintén nem tudok hova tenni… A XXI. század kiadó is nagyon intenzíven reklámozta, azt hittem ez valami modern macskás mestermű. Hát sajnos nagyot tévedtem. Többet nem ugrok be valaminek, csak azért mert macskás… Csak egy kis ízelítő az ördöggel történő tartalmas párbeszédből:
– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… A Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög!
Hááát, meg jééé, mintha valami óvodás gondolatait olvasnám. Nem tudom, hogy a fordítás során lett-e ennyire lebutítva a stílus, de nem hiszem, ilyen rövidségben ilyen mélyenszántó témáról nem lehet normálisan értekezni. Arról nem is beszélve, hogy teljesen indokolatlanul tele van felkiáltójellel, amitől én sikítófrászt kapok. És a témaválasztás ugyan ötletes, de még ez a rövid kis történet is nagyon csapongó, és még annál is felületesebb, amit a rövidsége alapján eleve feltételezne az ember. Bűnrossz egy könyv, de tényleg. Soha nem mondtam/írtam még ilyet, mert úgy vagyok vele, hogy ami nekem nem tetszett, az másnak még lehet akár a kedvence is, de ezt soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem ajánlom elolvasásra. Nem is az a legjobb szó rá igazán, hogy rossz, hanem az, hogy gagyi.
Az Akváriumról nagyon hosszan tudnék írni, de egyrészt nem akarom erre pazarolni az időmet, másrészt, ha írnék egy komplett bejegyzést, csak még jobban felhúznám magam. Nagy reményekkel kezdtem bele, többen is nagyon ajánlották, és eleinte még úgy is éreztem, hogy végre valami jót, valami mást olvasok, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy csak ugyanazzal az átlagos, klisékkel teli, a kivételesség köntösébe bújtatott olvasmánnyal van dolgom, amivel már túl sokszor találkoztam. Végig olyan érzésem volt, mintha ez a regény kényszerből született volna meg, és hogy a szerző egyáltalán nem is ismeri azt a világot és azt a korszakokat, amiről ír. A cselekmény sokszor logikátlan, illetve valótlan eseményekre és helyzetekre alapozott volt. A karakterek, akiket megalkotott, rettentően kétdimenziósak voltak, a magyar értelmező kéziszótárban mindannyian az általánosítás címszó alatt szerepelnének. Tetteik értelme nem minden esetben bontakozott ki kellőképpen, ráadásul érezhető volt, hogy a szerző egyáltalán nem érez együtt velük, hanem megveti őket, és iszonyodik tőlük. Szinte kézzelfogható volt az igyekezet, az erőlködés, hogy ez valami egyedülálló alkotás legyen, de borzasztóan izzadságszagú az egész, utáltam olvasni. Ha magyar családregény, akkor számomra még mindig Szabó Magda az etalon, és most egy ideig el is ment a kedvem a próbálkozástól.
A Cameron Post nevelését még nyáron olvastam, és végigszenvedtem az egészet, mert szeretek befejezni egy könyvet, ha már elkezdtem, de elképesztően untam. Értem, hogy a szerző azt akarta bemutatni, mennyire rosszul kezelték Cameron homoszexualitását, ami így is van, de még csak utálni sem tudtam a nagyanyját és a nagynénjét, mert ők meggyőződésből és jó szándékból cselekedtek. Ezzel pedig nem felmenteni akarom őket, de ők valóban úgy gondolták, hogy segítenek, mert beléjük nevelték, hogy a homoszexualitás rossz dolog, amit meg lehet gyógyítani, és mélyen hittek ebben. Jó szándékkal küldték el Cameront a táborba, és nem látták be, hogy ezzel mennyit ártanak. Talán jobban kedveltem volna ezt a könyvet, és jobban át tudtam volna érezni Cameron helyzetét, ha olyan nevelői lettek volna, akik kifejezetten rossz szándéktól vezérelve küldték volna el. Ami még idegesített, az a végtelenül elcsépelt, hatásvadász megoldás, hogy a szülők autóbalesetben hunytak el. Nem mintha a való életben ne történne ilyen, de az ifjúsági regények nagyon szeretnek operálni ezzel a megoldással. A könyv hangvétele végig nagyon unott és semmitmondó volt, a terjedelme pedig indokolatlanul terjengős, úgyhogy nekem ezt büntetés volt olvasni. Először nem is értettem, hogy ez a rosszul megírt történet miért olyan népszerű, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a témája miatt. Időszakonként mindig van egy-egy divatos téma, amit a média is felkap, és mivel a regény a másságról és az elfogadásról szól, rögtön nagy visszhangot kapott. Csak a témája miatt, pedig egyáltalán nem egy kiemelkedő alkotás. Témától függetlenül engem viszont semmilyen könyv nem érdekel, ha rosszul van megírva. Tény és való azonban, hogy a három közül ez a könyv idegesített fel a legkevésbé, és ez egyébként azért van, mert nem igazán idegesített, egyszerűen csak untam.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 