Dr. Máté Gábor – Dr. Gordon Neufeld: A család ereje – Ragaszkodj a gyermekeidhez!

Fülszöveg
Dr. Máté Gábor és a dr. Gordon Neufeld pszichiáter egyesült erővel elemzik korunk egyik legégetőbb problémáját, miszerint a kortársak egyre inkább átveszik a szülők szerepét gyermekeink életében. A gyerekek társaiktól tanulják meg, mi a jó és mi a rossz, milyenek legyenek, hogyan viselkedjenek, ez azonban aláássa a családokat, megmérgezi az iskola levegőjét, agresszivitással és korai szexualitással teli ifjúsághoz, a kamaszbandák, az iskolai erőszak, a kamaszkori öngyilkosságok számának emelkedéséhez vezet. Ne hagyjuk!

A bennünk szunnyadó természetes szülői ösztönöket felébresztve A család ereje segítségével arra koncentrálhatunk, hogy milyen szerepet kell betöltenünk a gyerekeink életében. Az a modern keletű rögeszme, hogy a szülői nevelés olyan készségek együttese, amelyekre akkor tehetünk szert, ha a szakértők tanácsait követjük, valójában az intuícióink és a gyermekkel való kapcsolatunk elvesztéséből fakad. A szülőség ugyanis nem más, mint kapcsolat. Ha a szülői szerepünk biztos lábakon áll, a természetes ösztöneink aktiválódnak, és ezek elirányítanak bennünket azzal kapcsolatban, hogy hogyan neveljük és oktassuk a gondoskodásunkra bízott gyermekeket. A titok nyitja, hogy tiszteletben kell tartanunk a gyermekeinkkel való kapcsolatot minden velük való érintkezésünkben.

A család ereje visszahelyezi jogaiba a szülőt, az elméleti háttér megismertetésén túl pedig gyakorlati tanácsokkal szolgál, hogy visszataláljunk ősi szerepünkbe. Segít, hogy gyermekeinknek irányt mutassunk, hogy megtapasztalhassák a család erejét.

A könyvtári újdonságok között jött szembe velem ez a könyv, és beleolvasva felkeltette az érdeklődésemet. Jó ideje már egyébként sem olvastam pszichológiai témájú könyvet, úgyhogy kikölcsönöztem. Ez nem is annyira egy értékelés, inkább egy ismertető bejegyzés lesz, mert egyrészt nem nagyon tudok mit értékelni, hiszen nem vagyok pszichológus, nem ilyen szemmel olvastam, szóval nem tudok szakmailag nyilatkozni róla, másrészt rám elemi erővel hatottak az itt leírtak, és nem tudok mást mondani csak azt, hogy egyetértek minden gondolattal, számomra teljes mértékben újdonság volt az, ahonnan megközelítik a témát, de egyben egyfajta felismerés is volt bennem, és rengeteg párhuzamot és példát találtam a leírtakra saját családomban, illetve a környezetemben is.

A kötet a kortárs-orientáció kérdéskörével foglalkozik, vagyis azzal a jelenséggel, amikor a szülők helyét a kortársak töltik be a gyerekek életében. Elemzi magát a jelenséget, az okait, a következményeit, valamint megoldást kínál arra az esetre, ha a szülő elveszítette a tekintélyét, a szülői szerepét a gyerek előtt.

Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz ez a könyv, és számomra egy teljesen új megközelítési mód jelenik meg benne azzal kapcsolatban, hogy miért “kanászodnak el” a gyerekek, és hogy miként lehet ezt helyrehozni. Azzal ellentétben, ahogy sokan gondolnák, nincs nagy titok. Nincs szükség szakkönyvekre, gyereknevelési tanácsadókra, gyerekpszichológusokra*, kizárólag egy valamire: szoros, jól működő szülő-gyerek kapcsolatra, azaz kötődésre.

A szerzőpáros abból indul ki, és azt vallja, hogy ha a szülő és a gyerek között rossz a kapcsolat, sérült a kettejük köteléke, akkor a gyerek azt az űrt, amit a szülő hiánya okoz, mással/másokkal fogja kitölteni, legtöbb esetben a kortársakkal. Nem kell nagy dolgokra gondolni, rossz szülőkre, akik teljesen elhanyagolják a gyereküket vagy bántalmazzák őket (persze ezek az esetek is teljesen megállnak), egyszerűen elég pl. egy stresszesebb időszak, amikor a szülő nem tud kellő figyelemmel fordulni a gyerek felé, amikor neki pedig szüksége lenne erre, és ezért keresni fog valamit, valakit, aki pótolja a szülő hiányát. Ilyenkor jönnek a kortársak, és a gyerek azért, hogy szeressék és elfogadják (mert a fizikaiakon túl, minden gyereknek ez a legelemibb szükséglete) mindent meg fog tenni. Olyasmit is, amit nem akar, amit egyébként soha nem tenne meg, mert szüksége van arra az érzésre, hogy ő kell, hogy rá szükség van, hogy ő fontos és szeretik.

És ez a kortárs-orientáció, ami – ha a szülők nem kapnak észbe időben – el tud burjánzani, és szélsőséges esetekben egészen a bűnözésig tud fajulni (gondoljunk csak a bandákra). Nyilván nem minden eset ilyen durva, de a szülőktől való elfordulás, elhidegülés minden esetben a kortárs-orientáció megerősödésének a velejárója. Nem arról van szó egyébként, hogy rossznak állítanák be, a gyerekkori, fiatalkori barátságokat, vagy azt mondanák, hogy nincs szükség kortársakra, hanem azt, hogy elsősorban egy szilárd alapokon nyugvó kötődésre van szükség a szülők irányába, amint ez megvan, a kortársak általi rossz befolyás nem fog gondot okozni, mert a kötődés miatt a gyerek nem akarja majd kivívni a szülő ellenszenvét, rosszallását, ezért helyesen fog cselekedni, akkor is, ha valami helytelen dologra akarják rábírni.

Ami a legfontosabb, az a gyerekkel együtt töltött minőségi idő, az odafigyelés, az önzetlen szeretet és az, hogy a szülő mindig elérhető legyen a gyerek számára. Érdekes gondolat volt, hogy a szerzők ösztönzik a gyerek szülő irányába történő erős függésének a kialakulását, miközben manapság minden arról szól, hogy a gyereket mielőbb függetlenségre, önállóságra kell nevelni. A szerzők azonban felhívják rá a könyvben a figyelmet, hogy csak akkor lehet valaki független és önálló, ha először megtapasztalta a függést, és azt, hogy van egy vagy több személy az életében, akihez bármikor bizalommal fordulhat, és mint egyfajta védőháló, megvédi a külvilág viszontagságai ellen, amit a gyerek még nem tud kezelni. És csak akkor, amikor ez a kapcsolat megerősödött, csak akkor lehet elvárni, illetve elkezdeni dolgozni azon, hogy a gyerek önállósodjon. Nem a függetlenség kivívása ellen van tehát kifogásuk, hanem hogy a legtöbbször nem a megfelelő módon és időben, és biztos alapok nélkül kívánják függetleníteni a gyerekeket.

Az érési folyamat beindításának az a kulcsa, hogy gondoskodjunk a gyermek kötődési igényeinek a kielégítéséről. Ahhoz, hogy a gyermek függetlenné válhasson, először a függőséget kell ösztönözni; ha elő akarjuk segíteni az individuációt, először biztosítanunk kell a valakihez tartozás és az egység érzetét; ahhoz pedig, hogy segítsük a gyermek elválását, magunkra kell vállalni a felelősséget, hogy a közelünkben tartjuk.

[…] az érettség története egy paradoxon, vagyis látszólagos ellentmondás: a függőség és a kötődés segíti elő a függetlenséget és az igazi elválást.

Mi a helyzet akkor, ha egy gyereknek nincsenek szülei vagy nem ők nevelik? Nem az a fontos, hogy ez a kötődés a vér szerinti szülővel alakuljon ki (bár nyilván ez az ideális állapot, de sajnos ez sokszor nem így van), bármilyen felnőtt, aki gondozza a gyereket, felelős érte, ilyen értelemben betöltheti a szülő szerepét. A lényeg, hogy legyen egy felelős felnőtt a gyerek életében, akihez tud kötődni.

*És ebben az értelemben veszítik értelmüket a szakkönyvek, a gyereknevelési tanácsadók és a gyerekpszichológusok. Ha van egy jól működő, erős kötődésen alapuló szülő-gyerek kapcsolat, akkor ezekre nincs szükség, mert a szülő ösztönösen fogja tudni, mi a jó a gyerekének, milyen fizikai és érzelmei szükségletei vannak, és azokat ki fogja elégíteni. Egyáltalán nem a szakemberek ellen beszélnek a kötetben, csupán kiemelik, hogy sokszor a szülők meg sem próbálják helyreállítani a megromlott a kapcsolatot a gyerekkel, vagy túl hamar feladják, és sok szakember egyébként fel sem ismeri, hogy a kortárs-orientáció problémájával áll szemben, a szülőt nevezik eszköztelennek, a gyereket pedig kezelhetetlennek. El lehet olvasni a világ összes szakkönyvét, ki lehet kérni pszichológusok tanácsát, bármit, de ha nincs meg a természetes, egészséges, erős kötődés, a gyerek nem fog a szülőre hallgatni, mert nem akarja önként alávetni magát a szülő akaratának.

A feltétlen szülői szeretet elengedhetetlen táptalaja a gyermek egészséges érzelmi fejlődésének. Az első feladat az, hogy kialakítsuk a gyermek szívében azt a biztos tudatot, hogy ő pontosan az a személy, akit a szülők akarnak és szeretnek. Nem kell semmit tennie vagy másmilyennek lennie ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a szeretetet – valójában nem is tud tenni semmit, hiszen ezt a szeretet nem lehet elnyerni vagy elveszíteni. Nincs feltételekhez kötve: Csak van, nem számít, hogyan viselkedik a gyermek „jól”, vagy „rosszul”.

A világ, amelyben a gyermekeink élnek, egyre barátságtalanabb az érés természetes folyamatával szemben. A kortársorientált univerzumban az érettséget és az egyéniséget a kötődés ellenségeinek tekintik. A egyediség és az egyéniség a kortárskultúrában a siker akadályává vált.
Szülőként a mi feladatunk az, hogy olyan kötődést ápoljunk a gyermekeinkkel, amely teret ad az individuációnak. A gyermek egyénisége nem lehet a szeretet és a közelség ára. Meg kell adnunk a gyermekeinknek, amit ők nem tudnak megadni egymásnak: a szabadságot, hogy önmaguk legyenek a szerető elfogadás közegében – olyan elfogadás ez, amelyet az éretlen kortársak nem képesek nyújtani számukra, de amelyet mi, felnőttek meg tudunk és meg is kell adnunk nekik.

Kiemelik – és ez a gondolat engem különösen megragadott -, hogy amikor a kortársak a szülők helyébe lépnek a gyerek életében, akkor a kortársak, akik ugye szintén gyerekek, FELELŐSSÉGGEL bíró felnőttek szerepét váltják fel. A szülő minden téren felelős a gyerekéért: a fizikai és érzelmi jólétéért, a biztonságáért, az oktatásáért, az egészségéért, stb. De amikor a szülő lecserélődik, a kortársak ezt a felelősséget nem tudják magukra venni, nem is lehet ilyen elvárni, hiszen ők maguk is gyerekek, mégis ők válnak iránymutatókká a szülők helyett, és ez nagyon rossz irányba viszi el a társas kapcsolatokat.

A gyermekek egymás iránt tanúsított egyre durvább kegyetlenségére válaszul az iskolák Amerika-szerte olyan programokat terveznek, amelyekkel a társadalmi felelősséget akarják beleplántálni a fiatalokba. Rossz helyen keresgélünk, amikor gyermekeket akarunk rávenni arra, hogy vállaljanak felelősséget más gyermekekért.

A felelősség mellett taglalja még a könyv a hatalom és a tekintély kérdését is. Ezeket általában pejoratív értelemben használják, de a szerzők nem ilyen oldalról közelítik meg, főként a hatalom fogalmát nem. Hiszen a hatalom csak akkor rossz, negatív dolog, ha visszaélnek vele. Tagadhatatlan tény, hogy a szülőnek hatalma van a gyerek felett minden tekintetben (minél fiatalabb a gyerek annál inkább), de az a fontos, hogy a szülő hogyan használja ezt, hiszen ezt a gyerek javára is lehet fordítani. De a felelősség és a hatalom egymástól elválaszthatatlanok, aki felelősséggel tartozik valakiért, az (bizonyos mértékben) hatalmat is gyakorol felette, a szülői hatalom és tekintély megléte pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy a szülő a jó irányba tudja terelni a gyerekét, a helyes utat mutassa meg neki, és a gyerek hallgasson is rá, akarjon hallgatni rá.

Amikor egyébként ehhez a részhez értem a könyvben, egy kicsit megijedtem, azt hittem, olyan irányt képvisel ez a kötet, ami azon a fajta tekintélyelvű nevelésen alapszik, ami teljesen elnyomja a gyerek autonómiáját, de szerencsére erről szó sincs, csak amíg ezt nem fejtették ki teljesen, azt hittem, erre fognak majd kilyukadni. Ha valakinek esetleg hasonló érzései lennének, mert ez a rész ilyen szempontból kicsit megtévesztő lehet, az ne ijedjen meg, nyugodtan olvasson tovább.

A függő a dominánstól várja a gondoskodást, míg a domináns felvállalja a felelősséget a másik jóllétéért. A gyermekek és a felnőttek között a szerepek megfelelő felosztása magától értetődő, vagy legalábbis annak kellene lennie. Amikor a résztvevők mind gyermekek, az eredmény katasztrofális lehet. Néhány gyermek úgy törekszik a dominanciára, hogy közben semmilyen felelősséget sem vállal azokért, akik alávetik magukat neki, míg más gyermekek olyanoknak hódolnak be, akik nem tudnak gondoskodni róluk. A kortárs-orientációnak az a következménye, hogy az erős kötődési késztetés az éretlen gyermekeket – akiknek egyenlő rangúnak kellene lenniük – egy dominánsokból és alávetettekből álló, természetellenes hierarchiába kényszeríti bele.

A szülő (jó esetben) önmagáért szereti a gyerekét, nem azért, mert valahogy viselkedik, valamilyen értéket képvisel, így vagy úgy öltözködik, ezt vagy azt a zenét szereti, ellentétben a kortársakkal, ahol ezek kulcsfontosságú dolgok, hiszen ezek alapján szerveződnek a különböző klikkek, csoportok. Gondoljunk csak a saját gyerekkorunkra, vagy a gimnáziumi éveinkre, szerintem a legtöbb helyen megvolt a leosztás: stréberek, cicababák, rockerek, gördeszkások, lógósok, stb. A szülő-gyerek kapcsolatban pedig nincsenek ilyen elvárások, ott csak a önzetlen szeretet van, ott a gyerek szabadon kifejezheti önmagát, nem kell szerepet játszania, megfelelnie, és ez óriási szabadság, amit a kortárskapcsolatok a legtöbb esetben nem tudnak megadni.

Amikor a kortársak lépnek a szülők helyébe, a gyermekek frusztrációjának a forrása is megváltozik, és a frusztráció a legtöbb esetben megnövekedik ahelyett, hogy csökkenne. A kortársak, akik elsősorban egymáshoz kötődnek, frusztráltak, mivel nehéz egymás közelében maradniuk Nem élnek együtt egymással, és állandóan szenvednek az elválástól. Soha nem lehetnek biztosak benne, hogy elnyerik a kortársaik kegyeit; ha ma kis választották őket, nem biztos, hogy holnap is így lesz. Ha a kortársaknak való megfelelés a legfontosabb, akkor állandóan frusztrációban fognak élni: ha nem telefonon nem hívják őket vissza, ha átnéznek rajtuk, vagy ha nem vesznek róluk tudomást, ha mással helyettesítik őket, ha megbántják, megalázzák őket. A gyermek soha nem nyugodhat meg abban a tudatban, hogy elfogadják vagy hogy különlegesnek számít a kortársak szemében.

A könyvben szó van még arról is, hogy mennyire ártalmas az, hogy a gyerekek sebezhetetlennek akarják mutatni magukat, amikor nem mernek gyengének mutatkozni, kifejezni, ha valami fáj vagy rosszul esik. Hordani kell az álarcot, mindig erősnek kell mutatkozni, ugyanis csak akkor fognak felnézni rájuk, a “gyengéket” kivetik maguk közül. Sokan bármit képesek megtenni, csak ne érezzék az elutasítást. Kevés rosszabb érzés van annál, hogy valaki nem kell, a gyerekek pedig halmozottan élik ezt meg.

[..] a kortárs-orientáció nemcsak az erőszaknak kedvez, de kitermeli az áldozatokat is. Ezek a szerencsétlen gyermekek állandóan belesétálnak a veszélyes zónába, ahol kiteszik magukat a támadásoknak. Reena Virk, akit Victoriában agyonvertek és vízbe fojtottak, is így esett esett áldozatul a társainak. A kislány erősen kortársorientált volt, de védekezett az ellen, hogy érezze az elutasítást. Minél többször utasították el a társai, annál kétségbeesettebben igyekezett hozzájuk tartozni. A végsőkig, csaknem a halálig könyörgött az ellenségeinek, hogy legyenek hozzá kedvesek, és bizonygatta, hogy szereti őket. Ahelyett, hogy megrémült és óvatosabbá vált volna, vakon a vesztébe rohant.

A gyereknevelés és a gyerekkel való kötődés kialakítása során is fontos az önkontroll, egy egészséges önismeret és énkép, hiszen ha a szülőnek önmagával problémái vannak, az a gyereknevelésben is előbb-utóbb kiütközik majd. Nem a tökéletességről van szó, korántsem (nincs is egyébként tökéletes szülő), hanem arról, hogy a szülő tisztelje magát (is), a határait, legyen jó saját magához, hogy ezeket adja majd át a gyerekének is.

Az, hogy mennyire sikeresen tudunk irányítani egy gyermeket, nagyon nagy mértékben annak a függvénye, mennyire tudjuk irányítani magunkat. Ugyanazt az együttérzést kell megtalálnunk magunk iránt, mint amit a gyermek felé szeretnénk közvetíteni. Például a válasz saját önuralmunk hiányára nem az, hogy megbüntetjük, vagy leszidjuk magunkat, hogy legyünk jók. Ezek a módszerek a mi esetünkben sem működnek jobban, mint a gyermekeknél. A megoldás abban rejlik, hogy elfogadjuk: mi is esendők vagyunk, és a sötétebb érzelmeink elnyomják a legjobb énünket. Néha kitörhet belőlünk a düh – még a gyermekeink iránt érzett szeretetünk és jóllétük iránti elkötelezettségünk ellenére is.

A kötet legvégén a megromlott, sérült kötődés helyreállításáról van szó. Ebben sincs különösebben nagy varázslat, ugyanaz a kulcs, mint a kötődés kialakítása esetében: együtt töltött minőségi idő, odafigyelés, önzetlen szeretet és az, hogy a szülő mindig elérhető legyen a gyerek számára. Amikor pedig a gyerek leginkább ellöki magától a szülőt, akkor van rá a leginkább szüksége, csak sokan ezt nem ismerik fel, de ehhez már kellő tudatosság szükséges.

És hogy miért nem veszik észre sokan, hogy amikor probléma van, akkor a kötődés sérült? Azért mert a kötődés nem egy tudatosan kialakított kötelék, az a gyerek születésétől, sőt már a fogantatásától kezdve természetesen alakul ki, és nem biztos, hogy a kezdetektől fogva rossz, lehet, hogy menetközben romlik el valami, de semmi sem helyrehozhatatlan.

Mivel általában nem vagyunk tudatában a kötődésnek, gyakran nem vesszük észre az összefüggést a frusztrációnk és a kötődésünk működésképtelensége között.

A kötődés helyreállításának taglalása után van még egy rövid kitekintés, amiben a digitalizáció térhódításának a negatív hatásairól értekeznek. Ebben sok újdonság már számomra sem volt, de érdekes gondolatokkal itt is találkoztam.

A sebezhetők számára a digitális média függőséget okoz. A gyermekeink csak kevéssé használják ezeket az eszközöket tanulásra, sokkal inkább a kapcsolatok kialakítására és fenntartására, és sokkal kevésbé a problémák megoldására, mint inkább az előlük való menekülésre.

Sokan úgy gondolják, hogy aki a digitális csodákat ostorozza, az reakciós vagy gépromboló, vagyis technika- és fejlődésellenes. A kritikusokat gyakran felesleges riogatással vádolják és félreállítják. Így hogyan győzzük meg a szülőket és a pedagógusok közösségét, hogy a gyermeknek térre és időre van szüksége az érettség eléréséhez? A mai társadalom nem fogja ezt megtenni helyettünk. Egyedül vagyunk. Ezért van szükségünk kollektív lelkiismeretre és olyan nyelvre, amelynek a segítségével beszélhetünk egymással.

Nagyon teletűzdeltem idézetekkel ezt a bejegyzést, de annyira jól megfogalmazott sorok vannak benne, hogy ezeket mindenképpen szerettem volna megosztani. Még két utolsó gondolat, aztán zárom a posztot.

Talán nem tudjuk felvenni a versenyt a Google-lal mint információforrással, de szerencsére erre nincs is szükség. Amiről a gyermekeknek a leginkább tájékozódniuk kell, az nem a világ, hanem ők maguk. Látniuk kell az értéküket és a jelentőségüket a szemünkben visszatükröződni, ki kell hallania ezt a hangunkból, és ki kell fejeződnie a gesztusainkban. A Google nem képes ezt nyújtani nekik. Amire a legnagyobb szükségük van, és amit az internet nem tud megadni, az az információ, ami az invitálásról szól, hogy a jelenlétünkben létezzenek. Ezért kell ragaszkodnunk a gyermekeinkhez.

Nagyon örülök, hogy teljesen véletlenül ugyan, de a kezembe akadt ez a könyv, hasznosnak és hiánypótlónak tartom, egyetlen kritikát fogalmaznék meg, az pedig az, hogy iszonyatosan terjengős és önismétlő. Ugyanaz a gondolat nagyon sokszor le van írva, többféle módon tekeregnek rajta, sokkal tömörebben, lényegre törőbben is össze lehetett volna foglalni a témát, ez az 500+ oldal kb. 200-300 oldalba belefért volna. A nyelvezete néhol furcsa, már-már túl egyszerű, nem tudom, ez esetleg mennyiben a fordítás hibája, és mennyiben ilyen az eredeti szöveg. Sok tanulmány és statisztika tarkítja egyébként, ezek a hivatkozások mind megtalálhatóak a kötet végén.

Ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, a gyermeklélektan, a kötődés fontossága közérthetően összeszedve. A terjengősség miatt meg kell küzdeni vele, de megéri. És akkor a legfontosabb jöjjön a végére:

Ragaszkodnunk kell a gyermekeinkhez, amíg el nem végeztük a munkánkat. Nem szabad elengedni őket, nem önző okokból, hanem hogy továbbléphessenek, és nem azért, hogy visszatartsuk őket, hanem hogy beteljesíthessék a fejlődési sorsukat. Nem szabad elengedni őket addig, amíg saját magukba nem tudnak kapaszkodni.