Elizabeth Strout: Maradj velem

Fülszöveg
Maradj velem – ez Tyler Caskey kedvenc zsoltárának címe. A fohász, egy Maine állambeli kisváros lelkészének fohásza, mely erőt ad a küzdelemhez, hogy visszaszerezhesse tragikusan elveszített boldogságát, családját. Caskey hite, bizodalma Istenben elfedi előle azokat a változásokat, amelyek a lelke mélyén rágják. Nagyobbik lánya, az éppen iskoláskorú Katherine némaságával ugyanazt az utat járja végig, mint az apja, aki a felesége elvesztése felett érzett gyászát meg nem élve, a vallás szavaiból próbál keretet adni életének. Ez az a fordulópont, amikor az éveken át olyan karizmatikusan szolgált gyülekezetének is szembe kell néznie saját erejével és gyarlóságával bizalommal, képmutatással, lojalitással és lemondással. A kisvárosi pletyka, Caskey indulata, a gyülekezet kritikája kikezdik a változatlanságot, és rádöbbentik a lelkészt, hogy felismerje, az élet a szeretet örök lehetőségét tartogatja. Elizabeth Strout (Kisvárosi életek), Pulitzer-díjas író a gyász megélésének megindító ábrázolásával nem kevesebbet mutat meg regényében, mint a katartikus pillanatban való megtisztulást, a pőrére vetkezett lélek felszabadulását, az emberi tartás és a szeretet összekapcsolódásában létrejött csodát.

Ezt a könyvet a Molyos Elizabeth Strout kihívásom miatt olvastam újra, bár előbb-utóbb így is úgy is sorra került volna, mert a szerző könyvei a legnagyobb kedvenceim között vannak.

A történet az 1950-es években játszódik, a főszereplő Tyler Caskey, aki lelkipásztor egy Maine állambeli kisvárosban, West Annettben. A feleségét egy betegség következtében elvesztette, két kislányuk közül az idősebbiket, Katherine-t ő neveli, míg a fiatalabbik, Jeannie, Tyler anyjánál lakik, ő viseli a gondját. Több idősíkon követhetjük nyomon az eseményeket, de ezek nem lineáris sorrendben követik egymást, emiatt kicsit kusza a történetvezetés, de ez tükrözi Tyler rendezetlen, viharos lelkivilágát, és tökéletesen leképezi, éppen mi játszódik le benne.

Tyler küszködik, gyászol és a fejére nőnek a napi teendők is, a gyerekneveléssel járó feladatok, ráadásul az anyja zsarnokoskodása sem könnyíti meg a dolgát. Próbálja feldolgozni a felesége halálát, miközben Katherine is szenved, és gondok vannak vele az iskolában. Amikor a tanítónő szóvá teszi ezt a férfinak, nem sokra jut vele, úgy tűnik ugyanis, Tyler nem nagyon kíván semmit tenni annak az érdekében, hogy megoldódjanak a problémák. A saját fájdalmában dagonyázik, és nem érzékeli, min megy keresztül Katherine. Mindezek tetejébe az egyházközség és annak tagjainak ügyes-bajos dolgai is a nyakába szakadnak, Tyler pedig közeledik a teljes összeomlás felé, és Katherine sem halad jobb úton.

Az ember éli az életét – egyszerűen csak van. Aztán egyszer csak már nem a régi; odabent megroppant valami. Aztán az ember már semmi. Senki nem tud róla, de az ember kis „semmiként” sodródik ide-oda a nagyvilágban.

Amint Tyler magába roskad, az egyházközség (főként annak női tagjai) zúgolódni és elégedetlenkedni kezd. Szeretett lelkészük, akit addig szinte bálványoztak, megfakul a szemükben, már nem olyan áhítattal és szeretettel néznek rá, mert elhanyagolja a feladatait. A vasárnapi prédikációkat természetesen továbbra is megtartja, de nem olyan buzgón intézi a mindennapi élet apró-cseprő ügyeit. Az például, hogy nem akar új orgonára költeni, vagy hogy már nem látogatja West Annett lakóit, mint régebben, főbenjáró bűnné válik. Egy ilyen kisvárosban pedig, ahol semmi nem történik, és mindenki ismer mindenkit, az is hamar a pletyka tárgyává válik, hogy Katherine hogy viselkedik az iskolában.

Rossz érzés volt ezekről a cívódásokról olvasni, annyira jelentéktelen dolgok ezek azokhoz képest, amik igazán számítanak az életben, de West Annett lakóinak ennyi szórakozása van, hogy kibeszélik mások viselt dolgait, miközben szokás szerint inkább a saját házuk táján kellene sepregetniük. A leginkább az zavart, hogy Katherine-ről pletykáltak, hiszen mit tehet egy gyerek bármiről is, amit az apja tett vagy nem tett. Senki nem volt tekintettel rá hogy gyászol, csak nyűg volt mindenkinek a hátán, mert morcos, nem pedig mosolygós gyerek volt. Hogy a francba ne lett volna morcos, mikor meghalt az anyja, “elszakították” a testvérétől, és az apja is kínlódott? Milyen érdekes, hogy az emberek általában azt várják el a gyerekektől, hogy megnyerőek, bűbájosak, mosolygósak legyenek, mintha egy morcos, távolságtartó gyerek nem is lenne méltó a figyelemre és a szeretetre. Hányszor hallottam már én is olyanokat, hogy “Milyen szép kislány, kár, hogy nem mosolyog többet!”, vagy “A testvére sokkal aranyosabb, bezzeg ő olyan magának való.”, és ezeknek különböző változatait.

Furcsa, hogy sok vallási közösség egyébként milyen kirekesztő, ezt én is tapasztaltam/tapasztalom, mert én is ilyen helyen nőttem fel, és tisztelet a kivételnek, de a látszat rengeteget számít, és ezeknek a zárt közösségeknek habár megvannak az előnyei, a tagjai általában rendkívül ítélkezőek. (Kétségtelen viszont, hogy a bajban tényleg lehet számítani egymásra.) Számomra ez elszomorító, mert én is a vallásomat gyakorló hívő (keresztény) vagyok, és ennek nem így kellene működnie, ez ellentmond minden tanításnak, meg úgy vallástól függetlenül eleve az alapvető emberi jóindulatnak.

Istent nem szolgáljátok azzal, ha élvezettel pletykálkodtok a lelki szegényekről, akik nem védekezhetnek; Istent nem szolgáljátok azzal, ha nem vesztek tudomást a saját lelki szegénységetekről.

De talán nem csak a vallásnak van ehhez köze, ezek a világtól elzárt kisvárosok néha olyanok tudnak lenni, mint maga a pokol, nincs menekvés semerre, sem lehetőségek, sem kilátások, és jobb híján az ott élők egymás életét keserítik meg, hogy addig se a magukéval kelljen foglalkozniuk. Persze, el lehet költözni máshová, akár valamelyik nagyvárosba is, de arra vagy nem telik, vagy azok, akik itt nőttek fel, képtelenek lennének megszokni a városi élet ritmusát, ráadásul hátra kellene hagyni mindent és mindenkit, akit ismernek.

A házvezetésben Tylernek van segítsége Connie Hatch személyében, akit az egyházközség fizet, és aki gondoskodik róla, hogy minden ki legyen takarítva, legyen tiszta ruha és étel az asztalon. Furcsa, bensőséges viszonyba (nem szerelmi kapcsolatba), kerülnek Tylerrel, akinek a sok elvárás és zsorválás közepette megnyugvás a nő társasága és higgadt bölcsessége. Connie szála egyébként fordulatokban gazdag, ő a legérdekesebb mellékszereplő mind közül, pedig mindenki egy jelentéktelen, láthatatlan emberként gondol rá, nem is igazán veszik számításba, sőt le is nézik.

És ez az, amit még annyira szeretek Elizabeth Strout könyveiben: hogy rendesen kidolgozza a mellékszereplőket, és fontos szerepet szán nekik. A legtöbb könyvben csak díszletként funkcionálnak, csak arra kellenek, hogy növeljék a létszámot, és érdemi szerepük nincs. Nagyon kevés szerző foglalkozik azzal, hogy a mellékszereplők tényleg hatással legyenek az események alakulására, és ne csak halvány ceruzarajzokként díszelegjenek, de Elizabeth Strout kiemelt hangsúlyt fektet arra, hogy a főszereplők környezetét is aprólékosan kidolgozza, és ebbe az emberek is beletartoznak, én pedig annyira hálás vagyok érte, hogy nem intézi el félmondattal a mellékszereplőket, ez még inkább élethűvé teszi a történeteit, bár eleve nagyon bölcs szemmel látja a világot, és átüt az írásaiból.

Tyler, bármennyire is nem szeretne foglalkozni vele, és könnyebb a homokba dugnia a fejét Katherine kapcsán, előbb-utóbb kénytelen szembenézni vele, hogy a kislánya dolgai mindennek nevezhetőek, csak normálisnak nem, és belátása után hamarosan elérkezik a cselekmény tetőpontja is, ami igazán megindító, és megmutatja, azt, amiről korábban írtam: a kis összetartó közösségek tagjaira a bajban azért mégiscsak lehet számítani. De azért mennyire jobb lenne, ha a szürke, fásult, sokszor reménytelennek tűnő hétköznapokban is normálisan működne minden? Micsoda ábrándokat kergetek itt, legyünk jóindulatúak, és ne bántsuk egymást, ilyen, a valóságtól elrugaszkodott eszméket is ugyan ki vall már…

Tyler elhunyt feleségéről, Laurenről egyébként nem sok mindent tudunk, apránként, inkább a könyv közepe, vége felé rajzolódik ki a jelleme. Tyler rajongásig szerette a feleségét, ez a visszahúzódó, csendes, nagydarab, alázatos férfi odáig volt a szeleburdi, csapongó, színes, csacsogó Laurenért, aki nem is különbözhetett volna jobban tőle. Az ember a legkevésbé sem így képzel el egy lelkészfeleséget, és nem is volt annak való, sőt, számomra kifejezetten antipatikus karakter volt, de nem azért, mert úgy gondolom, hogy nem illettek össze Tylerrel (pedig egyébként tényleg nem illettek össze), hanem a viselkedése miatt. Nagyon jól tudta, mivel jár lelkészfeleségnek lenni, hogy ez nem csupa móka és kacagás, és azt is, hogy ebből a munkából nem fogja fényűző életmódra futni, ő pedig annak ellenére, hogy két gyereket is el kellett tartaniuk, csak szórta a pénzt, folyamatosan adósságba verte magukat, mert unatkozott. Nem értette meg, hogy nem telik egy újabb pár cipőre, vagy ruhára, egyszerűen nem érdekelte, hogy nincs rá pénzük, akkor is vásárolt. Teljesen másra vágytak mindketten, máshogyan nevelkedtek, és más volt számukra fontos az életben. Nem állítom, hogy Lauren nem szerette Tylert, de nem tisztelte, különben nem csak magára gondolt volna, hanem jobban odafigyelt volna a családja érdekeire is (nálam egyébként akkor verte ki végképp a biztosítékot, amikor várandósan dohányzott, meg volt még egy eset is, de az már a spoiler kategória, úgyhogy nem részletezem). Tyler nagyon igyekezett, hogy mindent biztosítson Lauren számára nem csak érzelmileg, hanem anyagilag is, de az emberek általában nem a lelkészi hivatásból szoktak meggazdagodni. Egyszerűen nem kellett volna Tylerhez feleségül mennie, hozzá egy sokkal nagyvilágibb, extravagánsabb férfi illett volna, aki tudja számára biztosítani azt az életszínvonalat, amire vágyik.

Tyler karaktere alapvetően szimpatikus, de már túlontúl jámbor, az a fajta jóindulatú hülye, akivel tényleg bármi meg lehet csinálni, a saját anyjával szemben sem képes fellépni, és ez a szélsőséges jólelkűség már naivságba megy át, és néha azért jól megráztam volna, hogy ébredjen már fel egy kicsit, és próbáljon meg alkalmazkodni a valósághoz. Egy nagy mamlasz, aki nem tud és nem akar konfrontálódni, de kénytelen megtanulni, hogy bizonyos konfliktusok felvállalása nélkül nem lehet egy életet leélni.

Érdekes egyébként, hogy minden árnyoldala és depresszív jellege ellenére van valami vonzó Elizabeth Strout zárt kis közösségeiben, mert valahogy végül minden a helyére kerül, az emberek megtalálják az utat egymáshoz, és számomra mindig is a vidéki élet fog elsőbbséget élvezni a városival szemben, legyen szó bármily izolált, mozdulatlanságba dermedt, vagy akár hanyatló környékről. Négy éve élek Budapesten, de még mindig nem szerettem meg, és nem is fogom, képtelen vagyok kibújni a bőrömből, ezért a jól megírt kisvárosi történetek hozzám mindig utat fognak találni.

Nagyon örülök, hogy Elizabeth Strout hozzá mert nyúlni a vallás és a hit kérdéséhez, mint minden másról, erről is szemléletesen és sokatmondóan ír, teljes mértékben a realitás talaján maradva, nem megy át valamiféle elvakult ömlengésbe. Ugyanúgy megmutatja az erényeket és a bűnöket, ahogyan azt is, hogy az esendőség még nem főbenjáró bűn. Különleges élmény volt Tyler Istenhez fűződő viszonyáról olvasni, mindezt a gyászfeldolgozás folyamatán keresztül.

A témája miatt egyáltalán nem könnyű olvasmány, egyszerre megterhelő és felemelő lelkileg, számomra katartikus élmény volt, sokszor elő fogom még venni.