Joanne Harris: Urak és játékosok (St. Oswald fiúiskola 1.)

Fülszöveg
Alig ​kezdődik meg az új tanév a tekintélyes, nagy hagyományokra visszatekintő St. Oswald Fiúgimnáziumban, a tanárok és a diákok máris az iskolai lét sűrűjében találják magukat. A versengések, szerelmek és féltékenykedések, kisstílű viszályok hátterében azonban valami sötét árny is megmozdul. Egy tizenöt éven át rejtegetett sérelem végül félelmetes alakot ölt. Kit rejt a „Tégla” álnév, ki az, akinek kegyetlen tréfái lassanként erőszakba, majd gyilkosságba torkollnak? És hogyan dönt romba iskolai rendszabályokat, barátságokat és szerelmeket, megállapodott életeket egy rég elfelejtett botrány? „Az iskoláskor mély nyomokat hagy mindannyiunkon. Akkor kezdődnek a legnagyobb barátságaink. Akkor ejtik rajtunk a legmélyebb sebeket. És néha történik valami, ami örökre elkísér, aminek emlékétől nem szabadulunk, és ami évekkel később megbosszulja önmagát. Ez nem igaz történet. De az is lehetne” – írja a Szederbor, a Partvidékiek, a Szent bolondok világhírű szerzője. A tavaly karácsonykor Magyarországon is járt írónő legújabb regénye igazi csemege a Harris-rajongóknak. Izgalom és báj, fennköltség és humor jellemzi írását, amelybe egy darabka keserédes Csokoládét is belecsempész.

Már egy hónapja elolvastam ezt a könyvet, de csak most volt időm írni róla, tartottam is tőle, hogy ennyi idő alatt kicsit elhalványodik majd az emléke, de szerencsére nem így lett, igazán emlékezetes olvasmány volt, és ahogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést, képszerűen ugrottak be a jelenetek. Ez a kötet Joanne Harris St. Oswald fiúiskolájának az első része, habár ebben az esetben nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett sorozatról, hiszen a részek egymástól függetlenül is olvashatóak és teljes mértékben érthetőek, de vannak visszatérő szereplők és kapcsolódási pontok. A másik két rész a Kékszeműfiú, illetve a St. Oswald fiúiskola, ezekről korábban már írtam a blogon.

A történet a múltban és a jelenben is játszódik, és három szemszögből ismerhetjük meg: narrálja egyrészt Roy Straitley, a St. Oswald Fiúgimnázium latintanára, illetve az egyik jelenlegi tanár, akinek nem tudjuk a kilétét (így a nevét sem). Ez az ismeretlen szereplő mind a múltban, mind a jelenben mesél, a múltban mint a St. Oswald egykori kapuőrének a gyereke, akinek esélye sem volt bejutnia ebbe az elit iskolába, pedig semmire sem vágyott jobban, felnőttként pedig tanárként, aki mégis véghezvitte a lehetetlent: ő is a részese lett ennek a nagy múltú intézménynek.

Nekem nagyon tetszett ez a rejtélyes megoldás, hogy nem tudjuk, kiről van szó pontosan, Joanne Harris ugyanezzel az eszközzel él a St. Oswald fiúiskola esetében is, és ez elképesztően megfűszerezte az olvasás élményét, még izgalmasabbá tette az egyébként is lebilincselő cselekményt. Természetesen végig találgattam, hogy ki lehet a mesélő, két tippem is volt, az egyik azért, mert minden jel rámutatott, de mivel ezt túl egyértelműnek találtam (és mert ismertem a St. Oswald fiúiskola koncepcióját), egy másik személy is gyanús lett (hogy miért, azt nem részletezem, mert azzal elég nagy nyomot árulnék el a megfejtéshez), aztán kiderült, hogy jobban nem is lőhettem volna mellé. Nagyon meglepődtem a csavaron, és nem csak amiatt, hogy ki volt az illető, hanem amiatt is, hogy annak idején senkinek nem tűnt fel semmi?

Roy Straitley, az iskola öreg “bútordarabja”, konzervatív, nagyon hagyománytisztelő tanár, aki nehezen halad a korral, sokszor morgós, meglehetősen sznob, de imádja a hivatását, számára ez tényleg nem csak egy munka. Szereti a “fiait”, ahogyan ő nevezi őket, és ha még sokszor nem kevés gondot és fejfájást okoznak is neki, mindig az ő érdekeiket tartja szem előtt. Csakhogy az új tanév új szokatlan problémákat hoz magával, amit Straitley is megérez, az iskola falai belülről kezdenek bomladozni. De kinek áll érdekében ártani a St. Oswaldnak és miért? A kérdés találó, és Straitley is nehezen találja a válaszokat, de eltökélten keresi őket.

Ismeretlen mesélőnk miatt kezd el peregni a vakolat, és hamar kiderül az is, hogy miért: okos, értelmes, éles eszű gyerek volt, akivel senki nem foglalkozott. Az anyja elhagyta, az apja iszákos, csapodár életmódot folytatott, ő pedig nem találta a helyét, mert nem tehette be a lábát annak az intézménynek a kapuján, ahová úgy érezte, joggal tartozik. Helyette a helyi állami iskolába kellett járnia, ahonnan kilógott, mert szeretett és akart tanulni. Csakhogy nem származott tehetős családból, és teljesen kizárt volt, hogy valaha is a St. Oswaldban tanulhasson. De ő nem érte be ennyivel, ő többet akart, akart mindent, amit a St. Oswald csak nyújthatott, ezért úgy döntött, megszerzi, amit akar, ami jár neki, és megszegve minden szabályt beszökött a St. Oswladba, hogy ott szívhassa magába azt a tudást, azt a szellemiséget, amire oly kétségbeesetten vágyott. Már-már egyfajta szent helyként tekintett az iskolára, ami kizárta, és azt üzente neki: nem vagy elég jó, nem tartozol ide. Ez pedig olyan mély sebet ütött a lelkén, amit nem tudott feldolgozni, és bosszút esküdött: az egész intézmény, az iskola, a tanárok, a diákok, mindenki ellen, aki a részese volt annak, amit őt kívül rekesztette.

Fájdalmas volt olvasni egy tehetséges gyerek kallódásáról, akinek az élete végérvényesen megváltozott, amikor szerzett egy barátot a St. Oswaldban, ahol neki még a pázsit határát sem lett volna szabad átlépnie.

Joanne Harris olyan elképesztő beleéléssel mesélt erről a már-már mitikus világról, hogy olvasás közben teljesen kiszakadtam a valóságból, hihetetlen sebességgel peregtek a lapok, és csak nyeltem a sok keserűséget, mert annyira fájdalmas volt erről az elemésztő vágyakozásról, és a kiközösítés gyötrelmeiről olvasni. Joanne Harrisnek mindig is kiváló érzéke volt a lélektanhoz, eme tehetségét példásan megcsillogtatta az Urak és játkosokban is. Mesterien vezetett félre, én pedig elhittem neki mindent, és egyaránt kívántam a St. Oswald bukását és megmenekülését.

Imádok minden olyan könyvet, ami iskolában, iskolai közegben játszódik (ha jól van megírva és különleges, nem a kamaszrománcokat taglaló könyvekre gondolok, ahol vonulnak a folyosón, meg biológiaórán szenvelegnek, hogy ki tetszik kinek), és Joanne Harris visszarepített engem is az iskolás és egyetemi éveimbe. Éreztem az ősz, a kréta és a tankönyvek illatát, eszembe jutott minden stresszes és boldog perc, a könyvtárban töltött hosszú órák, az intrikák, a barátságok, a veszekedések, az igazságtalanságok, amikor úgy éreztem, senki nem ért meg, és minden, ami ezzel az életszakasszal jár. Nem csak olvastam, hanem átéltem az egész történetet, és végig keserédes hangulatban voltam az olvasás során. Joanne Harris zsenialitását bizonyítja egyébként, hogy teljesen mindegy, mit ír: történelmi regényt, mágikus realizmust, vagy pszichothrillert, mindig eléri, hogy teljesen jelen legyek, hogy ne kívülállóként olvassak egy történetet, amit ő tőlem több száz kilométerre papírra vetett, hanem benne éljek, abban, amit alkotott.

Az ismeretlen főszereplőnek egy nagyon jó pszichiáterre lenne szüksége, és egy pillanatig sem helyeseltem a tetteit, ezzel együtt viszont át tudtam érezni minden fájdalmát, értettem, mi minden húzódik aljas szándékai mögött. Elutasítottság, kiközösítettség, az, hogy neki nem jár valami, amire képes lenne, amihez fel tudna nőni, csak mert “rossz” helyre született.

Volt egy pillanat, egy elköszönés, ami közte és Straitley között zajlódott le, abba a jelenetbe szinte beleremegtem, addigra már annyi minden kavargott bennem, és olyan sötét örvényként húzott magával ez a baljós történet, hogy tényleg nem voltam jelen önmagamban.

A karakterábrázolás ezúttal is tökéletes volt, nem is vártam mást, és Joanne Harris ezúttal sem okozott csalódást, hozta azt a minőségi színvonalat, amit már megszoktam tőle. Poros, rozzant, mégis méltóságteljes, komor miliő lengi körbe a St. Oswald Fiúgimnáziumot, a múltját és a jelenét, és aki belép a kapuján, az garantáltan felkavart érzelmekkel fog távozni, egy kis részét hátrahagyva az iskolának.

Imádtam. Minden sorát. Tényleg. Ajánlom mindenkinek, akinek fontos a szellemi fejlődés, és érezte már úgy életében, hogy ebből kizárják, az ehhez szükséges feltételeket nem kapja meg, nem olyan lehetőségekkel élhet, mint más, szerencsésebb helyzetben lévők. Nem sebgyógyító, inkább felkavaró olvasmány lesz, de megéri elolvasni. És ajánlom mindenki másnak is, aki szeretne egy iskolai közegben egy jó kis krimit/pszichothrillert* olvasni.

Nagyon érződik egyébként, hogy Joanne Harris dolgozott tanárként, hiteletesen ábrázolta az akadémiai erőviszonyokat, a tanári karban működő dinamikát és intrikus helyzeteket.

*Neház meghatározni a stílusát ennek a kötetnek, mert inkább egy keverék, és nem mondanám tisztán sem kriminek, sem pszichothrillernek, elmosódnak nagyon a határok, inkább amolyan sötét lélektani regény.