Fülszöveg
Ray Bradbury (1920–2012) a mélységesen emberi sci-fi klasszikusa, a Marsbéli krónikák, a Fahrenheit 451 halhatatlan írója. Már egészen fiatal korától rendszeresen publikált különböző magazinokban. Később több mint harminc kötete jelent meg, számos írását színpadra és filmre adaptálták, többek közt Neil Gaimant és Stephen Kinget is inspirálta. Halálakor Barack Obama az egyik legnagyobb amerikai írónak nevezte, akinek a történetei segítenek megérteni, hogy a képzeletünket egymás jobb megismerésére is használhatjuk.
Jim és Will kiskamaszok, akik nagyon szeretnének már felnőni. Egy nap vándorcirkusz érkezik a városukba, szörnyszülöttekkel és fantasztikus mutatványokkal, a fiúk azonban kilesik a nagy titkot a cirkusz körhintájáról. Az ördögi Tetovált Ember és társulata a nyomukba ered. Miközben Jim és Will a legijesztőbb rémálmaikkal küzdenek meg, rádöbbennek, hogy a gyermekkorból a félelmeiken át vezet ki az út.
A Gonosz lélek közeleg hamisítatlan amerikai álom, költői regény a felnőtté válásról a gyermeki fantázia felől közelítve. Bradbury egyik leghíresebb és legnépszerűbb műve hosszú idő után most jelenik meg újra magyarul.
Ray Bradburytől korábban az Októberi vidéket olvastam, amit felemás érzésekkel csuktam be, nagyon tetszett a stílusa és a nyelvezete, azonban a történetek nem minden esetben fogtak meg. Azt viszont már akkor is éreztem, hogy rendkívül intelligens szerző, és eldöntöttem, hogy szeretnék még mást is olvasni tőle. Nos, nem csalódtam, a Gonosz lélek közeleg nagy kedvencem lett.
A történetnek két főszereplője van, két, a kamaszkor küszöbén álló fiú, Jim Nightshade és William Halloway (milyen jó már a névválasztás is). Jim és Will legjobb barátok, és mint mindenki más, ők is izgatottan várják a városba látogató vándorcirkuszt, annak az érkezése azonban események beláthatatlan láncolatát indítja el. Jim és Will nem futamodnak meg, hanem felveszik a harcot, de nincs könnyű dolguk, hiszen mennyi esélye lenne két tizenhárom éves fiúnak egy seregnyi bestia ellen? Van azonban segítségük Will apja személyében, de még így is kétséges, hogy képesek-e a bármit is tenni az övékénél hatalmasabb erők térnyerése ellen.
Hajnali három. Ez a mi jutalmunk. Hajnali három. A lélek nulla órája. Az ár elvonul, a lélek szárazra kerül. És az elkeseredés eme órájában egy vonat érkezik…
Egész olvasás alatt nagyon együtt éltem a történettel, a baljós, félhomályos őszi hangulat, ami végig belengi a könyvet, rám is teljesen átragadt. Rendkívül költői a stílusa, igazán találó Stephen Kingnek a hátlapon lévő ajánlása, miszerint ez egy sötét, költői mese. Tényleg az, egy mese, felnőtteknek, gyermekek szemszögén keresztül bemutatva. Finom horror, ahol leheletvékony a határ a hétköznapi félelmek és a másvilágról származó szörnyűségek között, hol az egyik, hol a másik dominál jobban, sokszor teljesen összemosódik a kettő, ettől időnként az egész teljesen kitekertté válik.
Olyan érzés volt olvasni, mint egy ködös, októberi estén sétálni, miközben az ember minden porcikája csupa libabőr, és a csontjaiban, a zsigereiben érzi a feszültséget, a félelem aprócska csíráit, de azok még nem bontakoztak ki teljesen, csak várakozásteljesen remegnek, hogy minden elárasszanak.
A forgó Földhöz hasonlóan a körhinta magával ragadott levegőt, napfényt, értelmet és érzelmet, s nem hagyott hátra mást, csupán sötétséget, hideget és múlt időt.
Ebben a kötetben minden csupa elektromos feszültség, csupa bódult vibrálás, és tele van furcsa karakterekkel, akik mintha teljesen más dimenzióban léteznének, mindeközben mégis szilárdan állnak a valóság talaján (ez a szokatlan kettősség egyébként is jellemző a regényre).
Öregem, a vándorcirkuszosok aztán tudják a módját, hogyan büntessenek meg úgy, hogy ne vághass vissza. Összeráznak, megváltoztatnak, hogy többé senki sem ismer rád, aztán futni hagynak, semmi gond, rohanj, beszélj, úgyse fog senki meghallgatni, mert halálra ijednek tőle.
A leírások fantasztikusak és különlegesek, egytől-egyig mind megejtő, Ray Bradbury finoman hálózza be az olvasó lelkét ezzel a gyönyörű, sötét, szépirodalmi igényességgel megírt történettel, aminek egyébként számos jelentésrétege van.
Sok mindent mesél időről, barátságról, szülő-gyermek kapcsolatról, felnőtté válásról, élni akarásról, jóról és rosszról. Ó, de még milyen szépen mesél! Kifejezetten tetszett és rám talált az a gondolatmenet, amiben azt fejtegeti, hogy a gonoszt nem lehet örökre kiűzni, mindig ott fog ólálkodni valamelyik sarkon, lehet, hogy amikor megvívtuk az egyik csatát, már készülődik a következő menetre, egy örökös küzdelem ez, amíg zajlik, amíg csak él az ember, de soha nem szabad feladni. Imádtam Will apjának, Charles-nak a kitartását, az örökös derűjét, ami egyáltalán nem csapott át valamiféle erőltetett, „toxikus pozitivitásba” (hogy modern kifejezéssel éljek), hanem nagyon rendben volt, igazi, szívből jövő érzés volt.
Vesszek meg, ha hagyom, hogy a halál az én bánatomból szőjön magának tarka ruhát.
Finom eszközökkel dolgozó, erőteljes kötet ez, amit biztosan újra fogok még olvasni. Eléggé elvont, ezért is nehéz róla írnom. Ugyan a hétköznapiság szintjén ragadja meg a dolgok lényegét, de nyakon önti azért egy jó adag varázsporral, hogy belecsempésszen egy kis misztikus mágiát a valóságba, de ettől függetlenül minden, amit elmond teljesen valid és valóságos, és vonatkoztatható a mindennapi világunkra, ahogyan ráhúzható volt Jim és Will, Charles Halloway és a városlakók életére is. Sokszor úgy éreztem, hogy ez a regény egy nagy metafora az életről, annak eszenciájáról és értelméről, arról, hogyan kell jól, helyesen és tiszta szívvel élni, menni és tenni a dolgunkat, tenni azt, ami a kötelességünk, azt, ami helyes és soha meg nem hátrálni.
Én teljes mértékben magamévá tudtam tenni a gondolatmenetét, nagyon megérintett és megszólított, volt időm rágódni is rajta eleget, mert még október elején befejeztem, de egyszerűen nem tudok nem szuperlatívuszokban nyilatkozni róla.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 