Aki régebb óta követ, az tudja, hogy nem igazán kedvelem/olvasok kortárs magyar szépirodalmat, még 2020-ban olvastam (pontosabban hangoskönyvben meghallgattam) Grecsó Krisztiántól a Verát, ami hosszú időre el is vette a kedvemet a további próbálkozásoktól. Aztán idén nyáron Moskát Anita ismét meghozta, és felvillant a reménysugár is, hogy talán mégis lesznek olyan kötetek, amiket szeretni fogok. A Könyvfesztiválra ki is néztem magamnak egy regényt, illetve egy novelláskötetet, és mindkettőt el is olvastam azóta, és hosszabban egyikről sem szeretnék írni, de néhány szót mindenképpen akartam ejteni róluk.
A bogyósgyümölcskertész fiához óriási reményeket fűztem, közben kicsit tartottam is tőle, hogy Háy János nem az én szerzőm lesz, és félig-meddig igazam lett. Nem tudom egyébként ez az érzés honnan jött, soha nem olvastam még tőle semmit, csak egy megérzés volt, hogy nem biztos, hogy rezonálni fogok vele. Ha a rendszerbe bevitt adatok egyezőségét vizsgáljuk, akkor nekem ezt a könyvet imádnom kellett volna, hiszen kompatibilis vagyok a történet minden elemével: vidéki élet, egy srác, aki rockzenész akar lenni (ugyan az ellenkező nemet képviselem, de én még most is rockzenész akarok lenni), rengeteg zene és hát maga nagybetűs ÉLET. Habár a könyv a ’70-es-’80-as években játszódik, én pedig ’92-ben születtem, sok minden ismerős volt főhősünk (akinek ha jól emlékszem, nem említik a nevét egyszer sem a regényben) gyermekkorából, a mindennapi életben lassabban történt meg a rendszerváltás, sokáig a nyomát hordozta még a hétköznapokon a szocialista rendszer, sőt ott, ahol én felnőttem, sok tekintetben még mindig jelen van. A könyv első felét imádtam, faltam a sorokat. Visszarepültem a gyerek- és kamaszkoromba, olyan ismerős, otthonos volt az egész, beleremegett a lelkem. Úgy éreztem, végre találtam egy könyvet, ami azt a magyar valóságot ragadja meg, ami az enyém. “Kis” emberek egyszerű élettel, nagy vágyakkal, akarattal, szorgalommal, kitartással, a vidéki élet szépségei, ez mind-mindig magával ragadott, ott voltam, a regényben éltem, sokat nevettem, tetszett a humora, néha könnyeztem is kicsit. A zenerajongásról pedig már ne is beszéljünk, sok kedvencem megjelenik benne, igaz a legtöbb csak említés szintjén, de akkor is.
Aztán a könyv második felében a főszereplő megkezdte középiskolai tanulmányait Budapesten, és (számomra) indokolatlanul egy züllött életmódba csúszott bele. Nem értettem, mi történik itt, nem láttam különösebb okát az események további folyásának, a nihilnek, ami körbevette életének minden pillanatában. Lehet, hogy nem jól vagy egyáltalán nem olvastam a sorok között, de volt egy viszonylag tisztességes élete, akár valóban lehetett volna belőle rockzenész, ehelyett nem volt semmi. Se tanulás, se zene, se valódi érzelmek, csak a nagy semmi. Alkohol és üresség. Arra gondoltam, talán a kilátástalanságot próbálta megragadni a szerző, de valahogy nem éreztem azt, hogy annak tartaná a főszereplő az életét, vagy hogy olyan körülményei lennének, amik indokolják, hogy belecsússzon ebbe az állapotba, hogy reménytelennek lássa a jövőt. Lehet, hogy csak a kamaszok szokásos útkeresésével szembesült volna? Tényleg nem tudom. Nem tartom kizártnak, hogy én teljesen félreértettem a regény második felét, mindenesetre sajnos a zuhanó színvonal miatt nem találtunk egymásra. Az is furcsa volt, hogy az apa kivételével a családtagok (akiknek egyébként fontos szerepe volt) a második részben teljesen kikerültek a képből. Az is bántott, ahogy az apjával alakult a kapcsolata, pedig nem volt rossz szülő, és mégis, hogy így végződjön… Keserű volt és szívfájdító, most is belesajdul a szívem, ha visszagondolok rá.
Nem bánom, hogy elolvastam, de nagyon szomorú vagyok, mert tényleg potenciális kedvenc könyv volt, és az első felét annyira átéreztem, annyira átéltem, olyan nagyon ígéretes volt.
Fehér Boldizsár kötete ellenben nagyon tetszett, nem erre számítottam, komolyan meglepett. Rövid, abszurd/groteszk novellákat tartalmaz, amelyeknek a középpontjában a mindennapi élet áll. Nem egy hosszú könyv, rám mégis mély benyomást tett. Imádtam, ahogy kicsavarta a hétköznapi szituációkat, vagy éppen bemutatta azok logikátlanságait. Külön élveztem, hogy mennyire jól átadta, sokszor mennyire máshogy látják az emberek egymást és a valóságot, és időnként milyen hihetetlenül torz énképpel rendelkeznek. Erre nagyon jó példa volt a Sztella a csillagfényben, ami alatt végig csak azt mantráztam magamban, hogy nem igaz, hogy ez a nő nem veszi észre magát! És akkor eszembe jutott, hogy hány ilyen embert ismerek, akik teljesen el vannak tájolva… Abszurditás szempontjából kiemelkedő darab Az állásinterjú, amiben egyébként kacagtató mivolta mellett nem kevés igazság van. IMÁDTAM, IMÁDTAM a Nátán, Súnemből novellát, ha egy favoritot kellene választanom, ezt nevezném meg, de nincs egy gyenge írás sem a novellák között, mindegyik igazán üdítő. Tetszik a szerző gondolkodásmódja, hogy képes máshogy nézni bizonyos élethelyzetekre, a szokásostól eltérő nézőpontból megvizsgálni a problémát és a karakterek lelkivilágát. Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a nyúlfarknyi, de annál ütősebb kötetet.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 