Fülszöveg
2024-et írunk: a klímaváltozás elviselhetetlen károkat okoz világszerte, járványok, háborúk és tartós vízhiány sújtja az emberiséget. Los Angeles külső részén fegyveres erőkkel védett, zárt közösségek próbálnak biztonságban fennmaradni a fosztogatókkal szemben, akik gondolkodás nélkül ölnek a túlélésük érdekében.
Lauren Olamina az egyik ilyen közösségben él családjával. Apja lelkész, és másokkal együtt azért küzd, hogy megőrizze az emberiség méltóságát és azokat az értékeket, amik egyszer naggyá tettek minket. Miközben apja a helyes úton próbálja tartani a gyülekezetét, Lauren hiperempátiával küzd – egy ritka betegséggel, melynek során rendkívül érzékennyé válik mások fizikai fájdalmával szemben.
Egy nap fosztogatók törnek be a közösségbe, és bekövetkezik, amitől mindenki tartott: otthonukat hátrahagyva menekülniük kell a farkastörvények uralta senkiföldjén. Lauren a túlélőkkel együtt északra tart és idővel a vezetőjükké válik; ráadásul az út során megfogalmazódik benne egy új hitvilág alapja, ami az egész emberiség számára a túlélést jelentheti.
Octavia E. Butler 1993-as és mára klasszikussá vált disztópiája évről évre egyre aktuálisabbá válik. A magvető példázata számtalan írót inspirált és a műfaj egyik legfontosabb modern műveként tartják számon – hatását jól illusztrálja, hogy 2020-ban, huszonhét évvel a megjelenése után New York Times Bestseller lett.
Könyvheti szerzemény volt ez a könyv, nagyon izgatott is voltam miatta, mert szeretem a jól megírt disztópiákat, és nagyon foglalkoztat a klímaváltozás kérdésköre is. Nem egy mai regény, eredetileg 1993-ban jelent meg, és a szerző 2024-re vetítette elő az eseményeket. Sajnos azonban csalódnom kellett, ami nem teljesen a szerző hibája, részben az én elvárásaimé, és annak a jelenségnek a következménye, hogy túl sok YA disztópiát olvastam már.*
A történet kezdetén megismerjük Lauren családját, életkörülményeiket, és úgy általában véve azt, hogy milyen az élet 2024-ben: vízhiány van, szárazság, a bűnözés már olyan szinten a mindennapok részévé vált, hogy ha egy közösség szeretne viszonylagos biztonságban élni, akkor falakkal kell körülvennie magát. Munkanélküliség és éhínség van, járványok terjednek, háborúk dúlnak, szóval minden megtörténik, amit a természeti erőforrások hiánya magával hoz, itt elsősorban a víz hiánya.
Olvasás közben végig görcsben állt a gyomrom, én is tartok egy hasonló jövőtől, és elég erős klímaszorongásom van (érdekes egyébként, hogy már kicsit gyerekkoromtól, amikor még nem is hallottunk ilyesmiről, és ez téma sem volt), szóval ebből a szempontból nem volt egy kellemes élmény ezt olvasni, de ez sajnos hamarosan a valóságunkká válhat (még ha nem pont ilyen formában), ijesztő egy forró, víz nélküli, természeti katasztrófákkal sújtott világ képe (nem mintha ezek sokak számára nem lennének most is mindennaposak).
A felvezetés elég hosszú, de ez engem nem zavart, nem szeretem, ha össze van csapva a világfelépítés, kellett idő, hogy megismerjük a közösség életét, a szereplőket, Lauren belső gondolatvilágát és motivációit, de megértem, ha valaki ezt vontatottnak találja, mert itt tényleg nem sok minden történik. A kamaszlány sokkal hamarabb kezd el aggódni azon, hogy mi lesz, ha ledöntik a falakat, és többé nem lesznek biztonságban, mint bármelyik felnőtt a környezetében, és szeretne felkészült lenni, ha ez egyszer tényleg bekövetkezik, ezért túléléssel kapcsolatos könyveket olvas, és megpróbál beszerezni minden olyan eszközt, amire szüksége lehet, ha menekülnie kell. Gondosan összekészít egy csomagot, amit fel tud kapni, ha a helyzet úgy kívánja, és nem lesz idő készülődéssel bíbelődni.
Lauren apja lelkész, a lány azonban nem osztja a világlátását, saját nézeteket vall, ám ezt nem vallja be neki, de titokban naplót vezet és verseket ír, és arról ábrándozik, hogy egy nap majd saját vallást alapít, ennek a későbbiekben lesz még jelentősége. Emellett egy furcsa “betegséggel”/állapottal, a hiperempátiával küzd, ami azt jelenti, hogy ha valaki a környezetében megsérül vagy valamilyen fájdalom éri, azt ő is átérzi. Ez elég nagy hátrány, mert elég annyi, ha végig kell mennie egy utcán, ahol sebesült, beteg, haldokló embereket lát, bár ezek ellen már valamennyire sikerült megkeményítenie magát, hogy valamivel elviselhetőbb legyen az élete.
Ahogy a fülszöveg is írja, egy nap fosztogatók törnek át a falakon, és mindenkinek (aki még él és ott tartózkodik) menekülnie kell. Lauren egyedül kel útra, idővel azonban, ahogy ilyenkor általában lenni szokott, társakra talál és közösen folytatják az útjukat, hogy valamilyen élhetőbb helyre jussanak, ahol jobban tudnak boldogulni.
Alapvetően rendben van a regény, nincsenek vele óriási problémáim, de nem is különösebben jó. Egy átlagos, mondhatni tucat YA disztópia, de ez azért csalódás, mert komolyabb témával foglalkozik, mint a legtöbb hasonló könyv, viszont színvonalban mégsem emelkedik föléjük. Adott egy kamaszlány, aki egyfajta vallási vezetőként, prófétakánt, messiásként elkezd vezetni egy közösséget, miután elmenekült Los Angelesből. Laurent már a történet elején is nagyon okos, bölcs karakterként ábrázolja a szerző, ez pedig számomra hiteltelen volt, mert már megint egy tizenévesbe oltottak bele Buddha szintű bölcsességeket. Végtelenül unalmas már, hogy a disztópiákban gyerekek mentik meg a világot, mintha a tizenéves kort elhagyva erre már bárki is képtelen lenne. Vagy mintha egy ember erre képes lenne, és nem a közösség ereje lenne szükséges hozzá (ezt már általánosságban mondom, nem a könyvre vonatkoztatva). Igen, vannak okos, talpraesett, a korukhoz képest mérten érett és bölcs tizenévesek, nem ez ellen van kifogásom. Az a baj, hogy ez egy rongyosra írt panel, amitől már jó lenne elszakadni, mert nem hiteles. Egyébként az egész történet bevett panelekre épül, bár itt meg kell álljak egy pillanatra, mert ahogy fentebb is írtam, ez a regény 1993-ban jelent meg, és akkor még nem voltak elterjedve az ilyen történetek, szóval ha elsőként ezt olvastam volna, talán nem zavart volna, csakhát túlvagyok már egy tucat ilyen sztorin, és már halálosan fárasztó és kiábrándító megint ugyanazokkal a sablonokkal találkozni. De az nyilván nem a szerző hibája, hogy őt majd harminc év késéssel adták ki Magyarországon, és előtte már sok hasonló történettel megismerkedtem, ettől függetlenül sajnos nem tudok elmenni ezek mellett a dolgok mellett, de ezt tényleg ne írjuk a szerző számlájára, viszont aki hozzám hasonlóan túl van már Az éhezők viadalán, a Divergenten, a Delíriumon és társain, az unni fogja. Ilyen esetben a témája lehet még vonzó, akit foglalkoztat a klímaváltozás, annak azért érdemes egy próbát tennie vele, bár abba sem megy bele mélységeiben a szerző, inkább csak egy eleme a világnak, amiben a történet játszódik. Meg van említve, van róla szó, de körülbelül ennyi.
A vallás belekavarását teljesen feleslegesnek tartottam, semmit nem ad hozzá a történethez, egy mondatban összefoglalva Lauren nem Istenben, hanem a változásban hisz, és azt vallja, hogy az embereknek alkalmazkodniuk kell a változó körülményekhez, ez az egyetlen esélyük a túlélésre. Micsoda reveláció. Na, most ez az egy gondolat van százféleképpen kicsavarva, Lauren még (borzalmas) verseket is írt róla, ez a rész faék egyszerűségű, amit a szerző már a misztikumig eltúlzott. Sokkal nagyobb jelentőségűnek van ez az egész beállítva, mint amilyen valójában, és ez nevetségessé teszi ezt a szálat, én legalábbis képtelen voltam komolyan venni. A vándorútja során mellé szegődött embereket is megpróbálja meggyőzni, és erre az eszmére kívánja majd felépíteni az új közösséget, ha sikerül letelepedniük. A hiperempátiának szintén nincs sok szerepe, csak még valami, amivel különlegesebbé lehet tenni az egyébként is piedesztálra emelt főszereplőt, aki mindenkinél jobb és értelmesebb.
A regény stílusa is átlagos, semmi kiemelkedő, vagy egyedi, ami jobbá vagy vonzóbbá tenni más, hasonló könyvekhez képest. Ha megpóbálom félretenni azt, hogy már hány hasonló könyvet olvastam, akkor sem tudom jó szívvel azt állítani, hogy tetszett nekem ez a könyv, mert nincs benne semmi különleges. Úgy érzem Octavia E. Butler a vallás kérdésével és hiperempátiával próbálta megfűszerezni, ezeket szánta a történet esszenciáinak, én mindkét elemet félresikerültnek és feleslegesnek tartom. Annak ellenére, hogy nem lopta be magát a szívembe, el fogom olvasni a második részt, mert érdekel a történet vége, de indokolatlannak és eltúlzottnak tartom a könyv népszerűségét.
Margaret Atwood klasszisokkal jobban nyúlt a témához a MaddAddam-trilógiában, aki szeretne klímaváltozással kapcsolatos disztópiát olvasni, annak inkább azt ajánlom, szintén megjelenik benne a vallás, sokkal-de sokkal átgondoltabb és kiforrottabb formában.
*Ami ahhoz képest, hogy egy időben mennyire népszerűek voltak ezek a történetek, és majdnem mindenki tényleg ezeket olvasta, nem is számít annyira soknak.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 