Ashley Poston: Halott romantika

Fülszöveg
Florence ​Day a könyvszakma egyik legnépszerűbb romantikus szerzőjének a szellemírója, és komoly problémával küzd: egy szörnyű szakítást követően nem tud hinni többé a szerelemben. Számára a romantika halott.

Amikor új – és nem mellesleg túlságosan jóképű – szerkesztője nem hajlandó további hosszabbítást adni neki az új kézirat leadási határidejére, Florence felkészül rá, hogy búcsút intsen a karrierjének. Ráadásul nem sokkal később olyan telefonhívást kap, amire nem lehet felkészülni: haza kell térnie a szülővárosába eltemetni váratlanul elhunyt, imádott apját. Abba a közösségbe, ami soha nem értette meg őt, és ahol az évek során semmi nem változott.

Nem csak ezzel kell azonban szembenéznie. Az apja végakarata meglehetősen furcsa a temetésre kért ezer szál vadvirággal, Elvis fellépésével és a madarakkal. De a ravatalozóház ajtajában még furcsább dolog várja: egy szellem, aki pont olyan dühítően jóképű, mint korábban, és legalább annyira értetlenül áll a helyzet előtt, mint Florence. A romantika határozottan halott… de úgy tűnik, hogy az új szerkesztője is, és befejezetlen ügyük miatt a lány kénytelen átértékelni mindazt, amit valaha a szerelmes történetekről gondolt.

Ashley Poston első felnőtteknek írt regénye meghitt történet hazatalálásról, családról és szerelemről a Szívek szállodája stílusában.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A jó évkezdés után az év második olvasmánya óriási csalódás volt, és komolyan fel is idegesített, mert megvezetve és átverve érzem magam, ez a könyv egyáltalán nem azt adja, amit a fülszöveg ígér (ne higgyetek neki, főleg annak ne, hogy ennek a könyvnek bármi köze lenne a Szívek szállodájához), és ismét az a helyzet állt elő, hogy nem értem a hype-ot, ez egy borzasztóan pocsék könyv.

Adott egy, a húszas évei végén járó lány, Florence Day, aki az érettségi után New Yorkba költözött, és tíz éve nem is járt a szülővárosában, Mairmontban. Különleges képessége, hogy látja a szellemeket, és képes is beszélni velük, akik általában azért jelennek meg a számára, hogy segítsen nekik valamilyen elvarratlan szál lezárásában. Tizenéves korában Florence ezen képességének köszönhetően megoldott egy gyilkossági ügyet, ami közbeszéd tárgyává tette Mairmontban, őrültnek bélyegezték, gúnyolták és kiközösítették, most azonban az apja halála miatt kénytelen visszatérni. Florence egyébként az egyik legnépszerűbb romantikus szerző szellemírójaként dolgozik (ezt csak a szűk családja, a legjobb barátnője, illetve Ann Nichols ügynöke és szerkesztője tudja), saját neve alatt megjelent egyetlen regénye nem lett túlságosan sikeres, Ann Nichols-ként azonban folyamatosan a sikerlisták élén landolnak az írásai.

Az alapötlet nagyon felkeltette az érdeklődésemet, főleg a szellemírós vonal, és a Szívek szállodája sorozat nagy kedvencem, ezért amikor azt olvastam, hogy ez a könyv hasonlít hozzá, nem is volt kérdés, hogy elolvasom-e, ugyanis a sorozat vége óta keresem a Szívek szállodája élményt, de még csak hasonlót sem találtam semmiben (és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogok).

Semmi nem volt ebben a regényben, ami tetszett volna, egyetlen mozzanat sem, és ez tényleg így van, nem valamiféle felpaprikázott túlzás mondatja (íratja) velem (annak ellenére, hogy tényleg felpaprikázott ez a könyv). Minden elképzelhető, gagyi, a romantikus komédiák bevett elemeit sikerült beemelni ebben a könyvbe, mintha csak valami alacsony költségvetésű, olcsó hollywood-i filmet néznék, ami több akar lenni annál, ami. Florence egy introvertált, könyvmoly, akinek a lakótársa egyben a legjobb barátnője is, és persze teljesen ellentétes a személyisége: nagyszájú és extravertált. Florence nem öltözködik divatosan és állandóan elpirul. Kötelező könyvmoly kellék. Ismerős felállás? VALAKI LŐJÖN LE! És még csak a történet elején tartunk… Nagyon az elején. Florence találkozója Ann Nichols új szerkesztőjével elég rosszul sikerül, egy éjszakája van rá, hogy befejezze a legújabb kéziratát, ehelyett hagyja, hogy Rose (a lakótárs, egyben legjobb barátnő, ez milyen kényelmes megoldás már egyébként) elrángassa magával egy bárba. Amikor odaérnek, kiderül, hogy egy irodalmi estre érkeztek, ahol Florence ki másba futna bele, mint a volt barátjába, Lee-be… Lee nagyon csúnyán elbánt vele, Florence ki is rohan a bárból, hogy egy sötét sikátorban az új szerkesztőjével, Benji-vel fusson össze, akivel kb. öt percen belül egymásnak is esnek. A változatosság kedvéért Benji igazán egyedi férfi karakter. Ja, nem. Szexi. Magas. Izmos. Sötét tekintetét pöttyök tarkítják. Hangja meleg, mint a borostyán. Tekintete időként elsötétül. Most az Alkonyatot olvasom? Senki nem szólt. Hányinger. Igazából már itt félbe kellett volna hagynom, de valami bizarr kíváncsiság hajtott, hogy mi is fog ebből kisülni, de a könyv második felét igazi kínszenvedés volt olvasni (az első 150 oldal még csúszott is valahogy, igaz, az is rossz volt, de az igazi lejtmenet csak ezután következett). Florence egyébként a sikátorban való csókolózás közben értesül róla, hogy meghalt az apja, milyen eredeti megoldás…

Florence-nek két testvére van (egy öccse, Carver, és egy húga, Alice), és egyikükkel sem túl jó a viszonya, de inkább a húga az, akivel fasírtban vannak. Ennek az oka pedig nem más, mint a klasszikus “elmenekültél innen, és mindent nekünk kellett nélküled megoldanunk” elcsépelt testvéri konfliktus. Mert mindig van legalább egy testvér, aki otthon marad és viszi tovább a családi vállalkozást, a másik pedig továbbáll a nagyvárosba, és emiatt ő lesz a fekete bárány. UNALMAS.

SPOILER! Ha mindez nem volna elég, Benjit elüti egy autó, meghal, és Florence az apja temetésére készülődvén, Mairmontban találkozik a szellemével. Miközben apja végrendeletét próbálja teljesíteni, szerelembe esik Benji szellemével. Konkrétan az apja temetésének a napján valamiféle fura szexuális viszonyba keveredik Benji szellemével (fizikailag nyilván nem tudnak érintkezni, de azért megoldják). Itt szakadt el végleg az a bizonyos cérna. SPOILER VÉGE.

Végtelenül unalmas és jellegtelen ez a regény. Közel 400 oldalnyi szóhalmaz, de ezek nem mondanak semmit. Vérszegény, semmi hangulata, a karakterek egydimenziósak, a szerző próbál rájuk adni valamiféle személyiséget, de ez nem sikerül. A párbeszédek hiteltelenek, a szereplők reakciói általában oda nem illőek. Az érzelmekből az égvilágon semmit nem sikerül átadni. A gyász témája eleve kényes, nehéz jól hozzányúlni, hát itt sem sikerült. Hiába volt leírva tucatszor, hogy Florence szomorú és le van sújtva, ez a legkevésbé sem érződött így, főleg nem, amikor Benjivel kacarászott. Az meg, hogy a frissen elhunyt apját gyászolva, a temetését szervezve flörtölget meg pirulgat egy olyan férfi szellemével, akit öt perce ismer, és majdnem valami bizarr szexuális viszonyba is keverednek, egyszerűen nevetséges. Őszintén, hogy lehet ezt komolyan venni? Nagyon furcsa az egész könyv, de egyáltalán nem a jó értelemben. Mindenféle hülyeséggel tele van tömve, hogy aztán ne adjon semmit.

Florene folyamatosan amiatt vinnyog, hogy őt, mint romantikus szerzőt, senki nem ismeri el. Most őszintén, mit vár ezért? Nobel-díjat? A legkönnyebb romantikus és erotikus regényt írni, nem csoda, hogy boldog-boldogtalan azzal akar betörni a könyvpiacra, de azért maradjunk már a realitások talaján… Oké, azt aláírom, hogy rossz érzés lehet, hogy az adott zsáneren belül más szerzőket elismernek, őt pedig nem, de akkor nem kell szellemíróként tevékenykedni éveken keresztül, hanem meg kell próbálnia felépíteni a saját karrierjét, nem pedig egy bukott könyv után feladni és folyamatosan panaszkodni meg nyavalyogni.

Ashley Poston túl sok mindent akart egyetlen történetbe belesűríteni: írói válság, szerelem, gyász, és teljesen összekuszálódtak a szálak, egyiket sem sikerült rendesen kidolgozni, csak egy értelmetlen, idióta, felületes katyvasz lett az egész. A szerelmi szál azért volt hiteltelen, mert a szereplőknek nincs személyiségük, én így nem is értettem, miért szerettek egymásba. Mert párszor mélyen egymás szemébe néztek és vonzónak találták a másikat? De érdemben nem is tudnak semmit egymásról, nem is ismerik a másik embert!!! Mondjuk mi, olvasók sem. A gyász azért volt hiteltelen, mert egyszerűen rosszul van megírva. Egyedül az írói válság kérdése volt az, amely valamelyest a helyén volt, de csak haloványan, és ez édeskevés ahhoz, hogy elvigye a történetet a hátán. Hú, de utáltam az egészet, annyira ócska és élvezhetetlen. Mély akar lenni és nagy életigazságokat feltárni, de csak egy sokadik, tehetségtelen szerző izzadságszagú próbálkozása ez a könyv, semmi több. Nem szabad komolyan venni. A végén van két nagy csavar, azok nem voltak annyira rosszak, de sajnos nem mentették meg a regényt, mert giccsbe fulladt az egész.

Nem sok szexjelenet van benne, de azok pont olyanok, mintha egy tizenhat éves kamaszlány fanfictionjét olvasnám, egyszerűen nevetségesek. Egyébként maga az egész sztori olyan, mintha egy szárnyát bontogató, de nem túl sok írói tehetséggel megáldott tizenhat éves írta volna. (Szerintem egyébként eleve nincs helye szexjelenetnek egy romantikus regényben, arra ott vannak az erotikus regények de ez az én véleményem, valószínűleg kisebbségben is vagyok vele. Mármint nem az a bajom, ha a karakterek szexelnek vagy utalnak rá, de a részletek azok már tényleg az erotikus regényekben valóak.)

Amit még nem tudtam hova tenni, hogy Florence mennyire a megszállottja volt a szülei házasságának, és kettejük szerelmi történetének. Folyamatosan ennek az egésznek az árnyékában élt. Ha pedig már a szüleit említjük: táncolnak a ravatalozóban? Aztán később, nem sokkal az apja halála után még esküvőt is tartanak a ravatalozóban? Nevezettek nyugodtan begyepesedettnek, de én ez nekem nem fér bele.

Mi a tanulság? Az egyik, hogy sokkal kevesebb romantikus regényt fogok olvasni (nem mintha eddig olyan sokat olvastam volna), a másik pedig, hogy soha többet nem fogok megvenni egyetlen romantikus regényt sem, inkább kikölcsönzöm a könyvtárból, és ha tetszik, akkor utólag megveszem, mert tényleg nagyon meg kell válogatni, melyikre adok ki pénzt, egyik igénytelenebb és silányabb, mint a másik. Ezekre tényleg kár a papírt pazarolni… Őszintén mondom ezt, tudom, hogy közhelyes mondás, de amennyit pazarlunk, hát nekem ezek a fércművek is ebbe a kategóriába esnek.

A könyv eladó, Molyon le tudtok csapni rá, de ha érdekel titeket, e-mailt is írhattok (kuloncvelemeny@gmail.com): https://moly.hu/magankonyvtar/10086968