Fülszöveg
Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyul, mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután következik.
Nagyon sokáig ez volt az a Harry Potter kötet, amit nem annyira szerettem, valahogy nem vonzott a központi témája, vagyis a Titkok Kamrájának a rejtélye, annak ellenére sem, hogy a későbbi részekben még szerepet kap maga a kamra is és a baziliszkusz is. J. K. Rowling egyedül ebben a részben nem tudott megvezetni, és tudtam, hogy a három jó barát rossz nyomon jár. Nagyon idegesített, hogy makacsul ragaszkodnak egy egyértelműen téves elmélethez. Persze érthető volt ez a lépés, hiszen el kellett vonni a figyelmet arról, aki valóban kinyitotta a Titkok Kamráját, csak számomra annyira nyilvánvaló volt, hogy tévednek, hogy sok ideig egy kicsit rányomta a bélyegét az élményre. Idővel aztán elhalványult ez az érzés, és ugyanúgy megszerettem, mint a többi kötetet, mert most már tudok a világra, a stílusra és a hangulatra koncentrálni, első egy-két olvasásra a rejtély megoldása és az izgalom vonzott, most hogy már ismerem a történetek kimenetelét, sokszor csak a varázsos miliője miatt olvasom (persze az események sem másodlagosak).
Ez a rész már sokkal félelmetesebb, mint az első volt, a diákok életét fenyegeti egy, az iskolában kószáló szörnyeteg, de senki nem tudja, mi az, hogyan közlekedik, és hogyan támad. A lény többeket is megtámad, akik kővé dermednek, így a Roxfortban óriási lesz a fejetlenség, Harry pedig az események középpontjában találja magát, így hát Ronnal és Hermionéval nyomozni kezd a bestia és a Titkok Kamrája rejtélye után.
Rowling a bölcsek kövében már lerakta a varázsvilág alapjait, de arra nagyon ügyelt, hogy minden könyvben legyen valami újdonság, hogy az olvasó Harryvel együtt fedezhessen fel mindent, és ez az egyik dolog, amit nagyon-nagyon szeretek ebben a sorozatban: az együtt kalandozás élményét.
A feszültség végig tapintható, mindenki találgat, különböző teóriák kapnak szárnyra, számos új karakter is megjelenik a színen, többek között Dobby, a házimanó, aki szerintem mindenkinek a szívéhez nőtt, Lockhart, a modoros, képen vágni való professzor, Tom Denem, a Roxfort egykori diákja, akiről aztán kiderül, hogy nem csak egy átlagos diák volt. Felbukkan Lucius Malfoy is, Draco apja, és Harry életében először egy olyan helyen tölti a nyári szünidőt, ahol szívesen látják, és mindenki szereti. Az Odú a Roxfort után a második legjobb hely a könyvekben, imádtam az ott játszódó jeleneteket, Rowling tökéletesen visszaadta a tipikus otthon melege hangulatot. Külön plusz pont jár a vidéki helyszínért.
A kedvenc jeleneteim kétségkívül azok voltak, amelyekben Dobby szerepelt, főleg az éjszakai látogatása Harrynél a gyengélkedőn. A manó a tiszta jóság és kedvesség megtestesítője, képtelenség nem szeretni, a magánakciói ellenére is.
Emlékszem, amikor először olvastam, leesett az állam, amikor kiderült, kicsoda Tom Denem, hogyan alkotta meg a nevét, és a későbbiekben pedig azon, hogy az írónő mennyire előre gondolkodott – a zsenialitása ebben is megmutatkozik -, mert a naplónak óriási szerepe lesz a továbbiakban.
Hermione bebizonyította leleményességét és hihetetlenül gyors észjárását, ugyanis ő volt az, aki rájött a talányra, és az ő segítségével tudta Harry megállítani a baziliszkuszt, mielőtt gyilkosságot követett volna el.
Összességében véve nagyon nehéz visszaadni, miért szeretem az egyes köteteket, mert mindennek az alapja az a színes és titkokkal teli, szövevényes világ, amit Rowling felépített, amit viszont nem lehet szavakba önteni, azt az élményt csak átélni lehet.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 