Vladimir Nabokov: Király, dáma, bubi

Fülszöveg
Csupa élet, csupa pajzán mosoly, csupa érzékiség, csupa együttérzés, csupa profetikus rémület Vladimir Nabokov 1928-ban alkotott bravúros regénye. Látszólag egyszerű szerelmi háromszögről van szó: Franz, a szerény, szegény, álmodozó vidéki fiú Berlinbe költözik, és nagybátyjának Dreyernek az áruházában kap állást. A dúsgazdag Dreyer imádja a feleségét, imádja önmagát, és suta, buta unokaöccsét is kedveli – álmában sem jutna eszébe, hogy frigid felesége épp vele szűri össze a levet.

Nabokov hat éve élt Berlinben, amikor megalkotta ezt a regényét, úgy, hogy a németekről alig tudott valamit: nem voltak német barátai, ismerősei, nem olvasta az irodalmukat… S mégis, milyen hátborzongató beleérzéssel ábrázolja a weimari Németország tipikus kispolgárát, akit könnyű manipulálni, elveszti józan erkölcsi ítélőképességét, egyre jobban dehumanizálódik – s aki, mint a narrátor mondja „sokkal súlyosabb bűnöket is el fog követni.”

A szerzőnek ez a korai, s talán kevéssé ismert műve 1968-ban kelt újra életre, amikor Nabokov a fiával elkészítette az angol fordítást, alaposan átdolgozva az orosz eredetit. S ekkor lett belőle igazi remekmű: mint egy bulvárregény, ragadja magával az olvasót az egyszerű történet, s közben csillog-szikrázik a nyelv, és a figyelmes olvasó, miközben érezheti Anna Karenina és Emma Bovary szívdobbanásait a sorok között, olyan megejtően szép leírásokban gyönyörködhet, amilyenekre az egész világirodalomból talán csak Nabokov, a varázslómester képes.

Vannak szerzők, akik annyira mesterien, annyira zseniálisan bánnak a szavakkal, ahogyan rajtuk kívül senki más, még csak nincs is, aki megközelítené őket. Vannak jók, vannak nagyon jók, és vannak, ők, az alkotó zsenik. És ha egy ilyen szerző könyve kerül a kezembe, akkor azt sem bánom, ha ezer oldalon keresztül teljesen lényegtelen dolgokról ír, mert az írásmódja, a gyönyörű, de nem unalmas és túlírt stílusa, a látásmódja és az ábrázolási képességei annyira magukkal ragadnak, hogy képtelen vagyok letenni a könyvet, szóljon bármiről is. Nabokov is ezen szerzők közé tartozik, és ahogyan a fülszöveg is írja – nagyon találóan – a figyelmes olvasó […] olyan megejtően szép leírásokban gyönyörködhet, amilyenekre az egész világirodalomból talán csak Nabokov, a varázslómester képes. Merész kijelentés, de egyáltalán nem túlzás. Vannak akik írásra születnek, akiknek az ereikben is tehetség és tinta folyik vér helyett – nos, Nabokov is ilyen, és ez alkalommal sem csalódtam benne.

Ennek a regénynek egyetlen titka van: nem szabad komolyan venni és kötelező komolyan venni. Ez egy humoros szatíra, görbe tükör, egy fekete komédia, egy társadalmi vígjáték. Az alapszituáció végtelenül egyszerű: az unott, frigid feleség megkívánja férje fiatal unokaöccsét, és viszonyt kezd vele, majd együtt elkezdik kitervelni, hogyan kellene eltenni láb alól a férjet. Az ötletek suták és nevetségesek, ahogyan a férj vaksága is hihetetlen és hiteltelen. Sokszor – tudtán kívül – hajtja egymás karjaiba a szerelmeseket, és nem az foglalkoztatja őt, hogy vajon neje félrelép-e, hanem hogy iszik-e a sofőr. Ami naggyá teszi ezt a regényt, az Nabokov megközelítése, elképesztően finom stílusa, és a történet időtlen aktualitása. Hiába Nabokov korai műve ez, ez egyáltalán nem érződik, profi alkotás valakitől, aki valóban írónak született.

A karakterek eltúlzottsága olykor vicces, olykor szánnivaló, néha viszont ijesztően ismerős és realista. Nehéz őket komolyan venni, idétlenek és tökéletlenek, és a leginkább az teszi őket nevetség tárgyává, hogy ők hihetetlenül komolyan veszik magukat; inkább azt nem értenék, ha valaki szembesíteni őket hiányosságaikkal és hibáikkal. Minden komikum mellett azonban a regény légköre feszültséggel terhes, nagyon baljóslatú, és a két alaphangulat nagyon érdekes és egyedi, semmihez sem hasonlítható eredményt ad. Nabokov a humor mellett sötét, szenvedélyes érzelmekkel operál: a szeretők közti szenvedély egy idő után unalomba, majd viszolygásba csap át, a végkifejlet pedig nabokovian brilliáns. A szellemes címválasztásért külön dicséret illeti Nabokovot. Tény, hogy csak egy színdarabként hangzik el a könyvben, de nagyon könnyű azonosítani Dreyert a királyként, Marthát a dámaként, Franzot pedig a bubiként; intelligensen szőtte bele a történetbe.

A kedvenc részeim azok voltak, amikor Dreyer (a férj) folyamatosan gyanakodott, és először én naiv azt hittem, hogy a feleségére és az unokaöccsére, aztán kiderült, hogy az foglalkoztatta, hogy vajon a sofőre iszik-e (merthogy volt egy balesetük). Végig ez járt a fejében, miközben a szeme előtt tették lóvá, habár ő ezt annyira nem biztos, hogy bánta volna, ő sem volt hűséges imádott Marthájához.

Írhatnám, hogy kötelezően elolvasandó darab, de nem teszem, mert tudom, hogy nem mindenkihez áll közel a stílus, nem mindenki tudná befogadni és értékelni ennek a regénynek a nagyságát. Ez kifejezetten rétegmű, nem vág bele mindenki ízlésébe, de nincs is ezzel gond, nem szerethet mindenki mindent. Így inkább azt mondanám, hogy kötelezően elkezdendő darab. Ha tetszeni fog, akkor nagyon fog, ha pedig nem, akkor be kell zárni, és valami mást kézbe venni.