Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Fülszöveg
Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Most, két évvel a történtek után elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával. Eva egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat verő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik. A könyv alapján készült filmet 2012-ben mutatták be a magyar mozikban. A Beszélnünk kell Kevinről nem szolgál talpraesett magyarázatokkal arra nézve, hogy miért siklott ki az élete oly sok fehérbőrű, jómódú kamasznak, holott a történelem legpropsperálóbb országában nőttek fel. Lionel Shriver ehelyett szemügyre veszi az anyaságot, a házasságot, a családot és a karriert – és közben a kamaszkori mészárlásnak ezekből a tablóiból egy olyan ország még szörnyűbb tragédiájának a metaforáját formálja meg, ahol minden működik, ahol senki sem éhezik és ahol minden kapható, kivéve a céltudatot.

A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Bevallom töredelmesen, először borzalmasan untam ezt a könyvet. Nagyon lassan bontakozott ki a cselekmény, amivel alapvetően nem szokott problémám lenni, de ez már az a bizonyos rétestészta eset volt, és legalább másfél hétig hozzá sem nyúltam, nem is voltam benne biztos, hogy folytatni akarom. Aztán valahol a kétszázadik oldal környékén megtört a jég, akkor pedig már alig akartam letenni, nagyon hamar be is fejeztem.

Eva egy független, erős, kalandvágyó örmény nő, aki összeházasodik az ízig-vérig amerikai Franklinnal. Ő nagyon boldog ebben a házasságban, én egyáltalán nem voltam az, egy kicsit sem éreztem át a szoros kötödést, és az eufóriát, amiért egymáséi lehetnek, kevésbé összeillő párost ugyanis el sem tudtam volna képzelni. Nem értettem Eva mit látott benne, és hogy érezhette, hogy neki éppen Franklinre van szüksége. Nem szokásom emberek felett ítélkezni, főleg nem nemzetiség vagy rassz alapján, de Franklin a hülye, műanyag, nagyon büszke amerikai tökéletes mintapéldánya. Elképzelt magának egy kirakatéletet kertvárosi feleséggel és teli szájjal vigyorgó, az apjával büszkén baseballt játszó és a július negyedikét őszinte lelkesedéssel ünneplő, hófehér fogsorú, az apjától magánéleti tanácsokat kérő, szerető szőke fiúval. Ez az élet egy álom, egy idea volt, és nem számolt azzal, hogy egyáltalán nem a feleségének való. Eva öntörvényű, eszes, intelligens nő, Franklinnek ezzel szemben nem volt személyisége. Eva nagyon sokáig nem is akart gyereket, és sokszor elgondolkodtam azon, hogy talán jobb is lett volna, ha ez így is marad, mert nem volt kifejezetten anyának való. Nem is volt minden vágya a gyerek, inkább csak amolyan „legyen gyerekünk, mert később már nem lehet, és hát egy gyerek az mégiscsak kell” típus. Aztán megszületett Celia, és rájöttem, hogy Eva nem is olyan rossz anya. Egyébként is mit takar az, hogy rossz anya? Rossz anya az, aki veri a gyerekét? Aki nap mint nap megalázza? Aki túl szigorú? Aki túl engedékeny? Eva nagyon igyekezett, hogy jó anyja legyen Kevinnek, és ezt talán Kevin is érezte, talán zavarta is, hogy az anyjának erőlködnie kell azért, hogy kedvelje őt, de Eva szívből, igazán jó anya akart lenni. Ezzel szemben Franklin sablonos, felszínes dolgai nem voltak őszinték, ő úgy gondolta, hogy ilyennek kell lennie, csak így lehet tökéletes apa. Azt hitte, hogy azért, mert elviszi Kevint a múzeumba, játszik vele a kertben, és megborzolja a haját, már ismeri is a fiát. Franklin vak volt minden kritikával az ő csodálatos, tökéletes fiával szemben. És igen, lehet, hogy fárasztó volt számára, hogy Eva mindig csak a rosszat látta Kevinben, de bele sem gondolt abba, hogy milyen elkeserítő és fájdalmas lehet a felesége számára, hogy nem hisz neki, és meg sem próbálja átgondolni, hogy elképzelhető, hogy igaza van. Olyan jó lett volna, ha a Lenny és Kevin közötti beszélgetést nem Eva, hanem Franklin hallja meg, habár neki talán az is kevés lett volna, hogy beismerje, Kevinnel igenis gondok vannak. Nagyon feldühített, hogy Franklin végig a homokba dugta a fejét. Csak azért, mert elrángatta a fiát mindenféle csilivili programra, és harsányan előadta, hogy milyen jó cimborája is a fiának. A problémákkal foglalkozni kell, nem szabad őket a szőnyeg alá söpörni, akkor sem, ha ezáltal összedől bennünk a gyerekünkről alkotott tökéletes kép. Franklin nem vette észre, hogy már egy négyéves képes volt hülyét csinálni belőle. Sokszor azt éreztem, hogy az, hogy Kevin gyilkos lett, sokkal inkább volt Franklin, mint Eva hibája.

Kevin karakterét rendkívül szélsőségesre alkotta meg az író, nyilván enélkül nem lehetett volna ilyen érzékletesen megírni ezt a regényt. Nagyon-nagyon sokat törtem a fejemet azon, hogy vajon létezik-e velejéig romlott, gonosz gyerek. Akit nem a körülmények tesznek azzá, hanem egyszerűen annak születik. Mert hát mi miatt lett volna Kevinből gyilkos? Nem volt ideális a kapcsolata az anyjával, de azt nem lehet elvenni Evától, hogy anyaként viselkedett. Ellátta, gondozta Kevint, és amikor Kevin hagyta (egyedül talán a betegsége miatti két hétben történt ez meg), tényleg igazán, szívből tudta szeretni. Az apja egy pojáca volt, de legalább foglakozott vele, még ha nem is pontosan úgy, ahogy arra Kevinnek szüksége lett volna. Sokan ennél sokkal rosszabb közegbe születnek bele, a fizikai és lelki elhanyagolás és erőszak olyan formáit kell elviselniük, aminek mi a felétől összeomlanánk, és mégsem válik belőlük pszichopata. Akkor Kevinből mégis miért lett az? Mert gonosz? Mi másnak lehet nevezni valakit, aki képes megölni több diáktársát és egy tanárát, csak azért, mert nem kedveli őket? Aki az éppen ott tartózkodó iskolai alkalmazottat járulékos veszteségnek nevezi? Aki megöli a saját apját és testvérét?

Franklinen kívül két dolog dühített még nagyon. Az egyik az, hogy Eva nem hagyta el a férjét a fiával együtt. Kemény dolog ilyet mondani, én ugyanis amondó vagyok, hogy az olyan szülő, aki elhagyja a gyerekét, az egy borzalmas ember, és nem érdemel sem könyörületet, sem sajnálatot, sem megbocsátást. De mindig van egy de. És ebben a történetben Kevin egy óriási nagy de volt. Teljes mértékben tönkretette az anyját. Egy aszott, megkeseredett, boldogtalan élőlénnyé tette. Szépen lassan minden életet kiszívott belőle. Evának fognia kellett volna Celiát, és olyan messze kerülni az ő tökéletes férjétől és az ő tökéletesnek hitt fiától, amennyire csak lehet. A másik dolog – és ebben mind Eva mind Franklin hibázott (habár úgy gondolom, Franklin nemet mondott volna Eva felvetésére) -, hogy nem vitték el Kevint egy pszichológushoz vagy egy pszichiáterhez. Már ott gyanús volt a dolog, amikor hazudott arról, hogy hogyan sérült meg a karja. Egy ötéves gyerek ilyen szintű rideg, ravasz számító viselkedése bőven adhat okot aggodalomra. Aztán jött szépen a többi dolog, és – a gyilkosságokat leszámítva – a legundorítóbb mind közül Celia megvakítása volt. Nem kizárt azonban, hogy bolondot csinált volna a szakemberből is, akihez elviszik. De akkor is meg kellett volna próbálni. És Evának is el kellett volna mennie, akkor legalább Celiát meg tudta volna védeni. Szegény kislány, a szívem megszakadt érte… Olyan egy alázatos, hűséges, félénk, bizonytalan kis teremtés volt, és hogy felnézett az idióta bátyjára… Nagyon erősen kívántam, hogy Eva hagyja el Franklint és Kevint, hogy térjen már észhez, a férje semmit sem fog lépni, a helyzet pedig egyre rosszabb lesz. Az iskolai öldöklés nem biztos, hogy elkerülhető lett volna, de Celia halála talán igen. Frankliné nem hiszem, Kevin nem bírta volna elviselni, hogy a gejl, üres apjával kelljen együtt élnie, őt az anyja tönkretétele éltette, abból táplálkozott.

Aztán jött a végkifejlet, az a bizonyos utolsó jelenet a börtönben, a megható, anya-fia párbeszéd és ölelés, és a kijelentés, miszerint Eva megbocsát Kevinnek. MIÉRT? HOGYAN? MIÉRT??? Nem tudta Kevint megkedvelni és megszeretni tizenhat éven át, és hirtelen, csak azért, mert annyit mond, hogy sajnálom, minden el van felejtve? A sok emberélet már nem számít? Nem számít a saját férje és a másik gyereke? Én ezt nem tudom ésszel felérni…

Még egy dolog szöget ütött a fejembe olvasás közben, ez pedig Kevin álcája. Valóban álarcot hordott volna egész életében minden egyes nap, kivéve azt a két hetet, amikor beteg volt? És mit akart ezzel elérni vagy bebizonyítani? Hogy ő is képes nem kedvelni az anyját? És teljesen kikészíti, amiért nem volt olyan nyálas és behízelgő mint az apja? Őt meg a majomkodásért utálta. Amikor Eva próbált közelebb kerülni Kevinhez, Kevin akkor is hárított, utána milyen jogon veti az anyja szemére, hogy őt sosem érdekelte igazán? Mi értelme volt az egésznek? Nem a gyilkosságokra gondolok, hanem a folyamatra, ami végül oda vezetett. Mi értelme volt örömtelenül és kegyetlenül élni? És mihez fog kezdeni, ha kiszabadul? Hirtelen jó ember lesz?

Ez a könyv nem arról szól, hogy miért gyilkol egy tizenhat éves fiú. Nem azért született, hogy erre a kérdésre magyarázatot adjon. Ez arról szól, hogy mi vezet odáig, hogy egy tizenhat éves, jómódú amerikai fiú, akinek mindene megvan, gyilkossá váljon. Ez nem a válaszok, hanem a kérdések regénye. És Kevinnek igaza volt. Ha az olyanok, mint ők, nem lennének, akkor mi nem tudnánk min szörnyülködni, amikor megnézünk egy iskolai tömeggyilkosságról szóló dokumentumfilmet, vagy elolvasunk egy ilyen könyvet. De tudod mit, Kevin? Nekem nincs kedvem szörnyülködni.

Utószóként még annyit, hogy ez egy hiánypótló könyv, és mindenkinek, de különösen szülőknek, pedagógusoknak, és gyerekekkel foglalkozó szakembereknek ajánlom elolvasásra. Engem feldühített, de talán jó is ez így, megijednék, ha közömbös maradtam volna. Kellenek az ilyen ember bőre alá mászós könyvek is, kellenek a mélységek, még ha tragikusak is. Legalább megtanítanak arra, hogy hogyan nem szabad élni.