J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

Fülszöveg
Az alig negyven-egynéhány évesen megboldogult Barry Fairbrother halála szó szerint felforgatja Pagford városkát. Pagford színleg maga az angol idill, macskaköves piactérrel, ódon apátsággal, ám az elbájoló homlokzat mögött háború tombol: gazdagok háborúja a szegényekkel, kamaszoké a szülőkkel, feleségeké a férjekkel, tanároké a tanítványokkal…
Mert Pagford nem az, aminek látszik, és Barry megüresedett önkormányzati helye a valaha megélt legnagyobb háborút robbantja ki a helységben. Ki fog győzni a szenvedélyektől, köpönyegforgatástól, döbbenetes leleplezésektől viharos választáson? A The Casual Vacancy (Átmeneti üresedés) a páratlan mesemondó új alkotása az első olyan regény, amelyet Rowling a felnőtteknek írt.

Az Átmeneti üresedés J. K. Rowling első felnőttek számára írt regénye, amit a megjelenése után nem sokkal olvastam, és bekerült a kedvenceim közé. Akkor nem írtam róla, viszont mindenképpen megérdemel egy bejegyzést, és az újraolvasása is érett már egy ideje.

A történet egy kisváros, Pagford lakóinak az életéről szól, a cselekmény pedig egy tragikus eseménnyel kezdődik: az egyik városi tanácstag, Barry Fairbrother meghal. Harc indul Barry megüresedett helyéért, és azért nem mindegy, ki fogja a posztját betölteni, mert a városban húzódik egy láthatatlan határvonal a Parlag mentén. A Parlag egy terület Pagford és a szomszéd város, Yarvil határán, ahol a főként szegénységben élők laknak, akik között sok az alkoholista és/vagy a kábítószerfüggő. A Parlagon működik egy ingyenes klinika is, ami segítséget nyújt nekik. A Parlag-pártiak szeretnék, ha a terület Pagfordhoz tartozna, és anyagilag is tudnák támogatni a rászorulókat, míg a Pagford-pártiak (ők főként a tősgyökeres pagfordiak) nem akarják, hogy bármi közük is legyen a„söpredékhez”, a Parlag legyen csak Yarvil gondja, nem hiányoznak nekik a suhancok, a drogosok és a bűnözők. Barry-nek szívügye volt a Parlag, ugyanis ő is onnan származott, és tisztességes élete lett, szeretett volna segíteni a többieknek is, hogy a normális élet ne csak egy álom legyen a számukra, és ne az legyen a napjuk fénypontja, amikor felszippantják a napi adagot.

Barry halála katalizátorként működik a regényben, a hangsúly pedig látszólag a Parlag helyzetének a kérdésén van, és az indulatokat, illetve az ellentéteket valóban ez generálja, de valójában az emberek egymáshoz fűződő viszonya a lényeg, még ha a Parlag indukálja is ezeket.

J. K. Rowling súlyos társadalmi kérdéseket feszeget ebben a könyvben, a jólétről, a becsületességről, a család szerepéről, az egyén szerepéről a családban és a társadalomban, a felnőttek felelősségéről a gyerekek és egymás iránt, elhagyatottságról, a szociális ellátórendszer működéséről, és még sok minden másról. Elégedett felső-középosztálybeli családok élete sejlik fel, azonban a felszín alatt sok keserűség, magány, szeretetlenség és hihetetlen mértékű félreértések húzódnak. Senki nem akar a másikhoz közeledni, megérteni a helyzetét, az álláspontját, és ítélkezés nélkül elfogadni az érzéseit. Minden rohad és bűzlik, mindenki csak a maga igazát hajtogatja. Nagyon mai, nagyon aktuális. Te, kedves olvasó, aki ezen sorokat olvasod, mikor beszélgettél utoljára úgy valakivel, hogy ítélkezés nélkül végighallgattad, és nem próbáltad meg ráerőltetni a saját igazságodat, vagy nem úgy reflektáltál a mondanivalójára, hogy ilyen, sőt még ilyenebb már veled is történt? És téged mikor hallgattak meg így utoljára? Amikor csak elfogadtad, hogy a másik olyan, amilyen, és téged is elfogadtak olyannak, amilyen vagy, találtatok közös pontot, nem csak látszólag bájologtatok, és nem kicsinyeltétek le magatokban a másikat?

A leginkább az tetszett a regényben, hogy J. K. Rowling nagyon jól megragadta azt a jelenséget, amikor egy beszélgetés során az emberek csak elbeszélnek egymás mellett, és magukban pedig azt gondolják, hogy idegesítő faszkalap, hülye picsa, menjen már a francba, kit érdekel, nincs is igaza, rohadjon meg, úgy utálom, ez egy idióta. Ezt brilliánsan beleszőtte a párbeszédekbe, de azokba a részekbe is, amikor a szereplők gondolataiba nyerünk bepillantást. A karakterrajzok zseniálisak, de ezt már megszokhattuk tőle. Mindenki hús-vér, ismerős: az egyik a bigott szomszéd, akinek csak a rongyrázás számít, a másik a mamakedvence negyvenes férfi, akit igazán senki és semmi nem érdekel, csak a mama helyeslő kézpaskolása. Aztán ott van a szüleit nem tisztelő kamasz, vagy az önsértő osztálytársa, akit az öngyilkossága foglalkoztat, vagy a kedves, de naiv nő, aki mindenkinek meg akar felelni, ezért csak csitítgatja a kedélyeket, de ez még több feszültséget generál, mintha kirobbanna végre az a konfliktus és megbeszélnék, kit mi bánt. A sort hosszasan folytathatnám, de olvasás során sok ismerősöm képe felsejlett. Aztán elgondolkodtam azon is, vajon én ki lennék ezek közül az emberek közül, vagy melyikükhöz hasonlítok a leginkább. Igazán szimpatizálni egyikükkel sem lehet, de a való életben sincs ez másképpen, hiszen hány embert kedvelünk úgy igazán? Senki nem tökéletes, mindenkinek vannak hibái, blablabla, unásig ismételt frázisok, sok önsegítő könyv és magazin vezérmondata. De sokszor az a néhány antipatikus jellemvonás elnyom minden jót, és csak a negatívumok alapján döntünk egy ember kedvelhetőségéről, a jót már sokszor meg sem látjuk, egy-egy tulajdonság alapján beskatulyázzuk egymást, és az sem érdekel minket, ha maga Teréz anya áll szemben velünk, ha egy valamiben nem értünk egyet.

A tinédzserek között volt, akit kedveltem, pl. Sukhvinder, akit rideg anyja nem engedett közel magához, mert számára csak a teljesítmény volt a fontos, szeretetét lánya iránt pedig képtelen volt kifejezni. Vagy Andrew, akinek napjai eszméletlen mértékű testi és lelki terrorban teltek, és senki nem tudta, mi folyik a családjukban, ő pedig csak csendben tűrt és nyelt, mintha a kamasz lét szokásos problémái önmagukban nem lennének elég megterhelőek… De a gyerekek is tudnak hihetetlenül gonosz módon viselkedni, és ha esetleg láthatóvá válik a minta, még nem lesznek szimpatikusabbak, vagy a tettük nem lesz elfogadható, gondolok itt konkrétan Mócsing és Sukhvinder esetére.

Az átlagember olyan, amilyennek J. K. Rowling lefesti: frusztrált, elkeseredett, munkál benne egy adag rosszindulat, nem kevés versenyszellem, és persze jobbnak gondolja magát a környezetében mindenkinél. Imádtam, hogy nagyon jól levezethető volt mindegyik szereplő motivációja, hogy ki miért lett olyan, miért úgy reagál bizonyos dolgokra, ahogy, meg úgy eleve mi alakította a személyiségét, és mi a viselkedésük mögött meghúzódó pszichológia. Ott van például Samantha Mollison, Barry “ellenségének”, Howard Mollison tanácstagnak, Pagford önkéntes kiskirályának a menye, akinek a férje, Miles az a bizonyos mamakedvence. Samantha alapvetően egy irritáló személyiség, akinek a házassága tizeniksz év elteltével már nem házasságra, csak valami langyos társbérlői viszonyra hasonlít. Nem érdekli senki és semmi, kiéhezett állapotában tinédzserfiúkra szeretne ráugrani, és alapvetően eléggé röhejes a karaktere. J. K. Rowling bedobja ezt az alapot, aztán amikor elkezdi mélyebben megformálni a karaktereket, az olvasó elkezdi megérteni Samanthát. Annak idején nagy reményekkel vágtak bele Miles-szal a közös életbe, akinek viszont sajnos a papucs és önállótlan részeknél szerepel az értelmező kéziszótárban, pont annyira férfi, mint amennyire jómagam a pápa vagyok. Belecsúszott a semmilyenségbe, az unalomba, vacsorák a klubban, munka, politika, Samantha pedig ment vele az úton, de utálja, és nyers valójában látja gyermekei apját, és imádom azt a szarkazmust, amivel magában gúnyolódik rajta. Ettől persze még Samanthát nem kedvelem, de az egész jelenség annyire sokrétű és összetett, és ez valahogy így működik a többi család esetében. Ezek a folyamatok gyönyörűen és érzékletesen bontakoznak ki, öröm őket olvasni.

Aztán ott van egy család, akik a Parlagon élnek, a legtöbb szerepet közülük a tizenhat éves Krystal kapja, aki Barry kedvence volt, szerette volna megmenteni, kiemelni a Parlag nyomorából, esélyt adni neki egy jobb, méltóbb, élhetőbb életre. Barry-t a legtöbben nagyon szerették, persze nem a Pagford-pártiak közül, de alapvetően egy szerethető ember képe rajzolódik ki. A leírtak alapján valóban az is lehetett, de a történet végén a lánya például sérelmezi, hogy az apja több időt töltött Krystallal, mint a családjával. Most akkor leírhatom, hogy hát igen, senki sem tökéletes?

Érdekes egyébként, hogy éppen az elhunyt Barry családja az, aki alig kap szerepet, bár talán az ő felesége a leginkább jellegtelen személyiség. Meg Gavin.

A könyv egyik nagy tanulsága számomra, hogy senkit nem lehet megmenteni (és erre már más aspektusokban is kezdek ráébredni). Esélyt adni, támogatni igen, de a szomorú igazság mégiscsak az, hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg, és kaphatunk ugyan segítséget utunk során, és nem mindegy, hogy és milyen társaságban telik az az idő, amíg végigmegyünk rajta, de végső soron az út során is egyedül vagyunk.  A mi lábaink teszik meg a lépéseket, nem máséi, mi kapaszkodunk fel az emelkedőkön, és száguldunk lefelé a lejtős részeken, és a saját harcainkat nekünk kell megvívnunk, csakis mi vagyunk felelősek önmagunkért.

Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.

Minden lelket szorongató, gyomron rúgó nehézsége, bánata és magánya ellenére ez egy igazán szívet melengető, komfortos könyv, ami kicsit ellentmondásos, de mégis így van. Számomra legalábbis az. Ahogyan a Cormoran Strike sorozat kapcsán már többször említettem, hogy J. K. Rowling olyan olvasmányosan, otthonosan hétköznapian ír, és ez tetten érhető az Átmeneti üresedésben is, pedig ez szépirodalom.

A regényben sok a káromkodás, de nem zavart, mert nem öncélú. Igen, sok ember így beszél és így gondolkodik, de lehet, hogy egyesek számára ez zavaró lehet. És ehhez kapcsolódik a másik dolog, amit nagyon szeretek ebben a könyvben, hogy minden egyes mozzanata tökéletesen mintázza a valóságot. Nem úgy éreztem, hogy egy kitalált történet közepén vagyok, hanem teljes mértékben visszaköszönt a minket (engem) körülvevő világ. A kép nem szép. És bár a végén a legkevésbé szép képek mellett meg-megcsillant némi reménysugár a pozitív változás ígéretének írmagjával. Nem kell mindennek torznak és fájdalmasnak lennie, de a döntés a mi kezünkben.

Nagy kedvencem, második alkalommal is beszippantott, a könyvben éltem, a témától képtelen vagyok elszakadni. Nagyívű, kiválóan megírt regény, felkavaró tartalommal, erre mindenki készüljön el. Nem tudok úgy rágondolni, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrom.

Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálni, hogy ez események másfajta irányt vegyenek. Nagyon ajánlom, elsőrangú alkotás, de aki hozzám hasonlóan átlagon felüli szociális érzékenységgel rendelkezik, az készüljön fel, kemény menet lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s