Fülszöveg
Vianne Rocher-t egy másvilágról érkezett levél Lansquenet-be, a dél-franciaországi kisvárosba vezeti, ahol nyolc éve csokoládéboltot nyitott.
Minden képzeletet felülmúl, amit ott talál: fekete fátylas nők, fűszerek illata, borsmenta tea és a Saint-Jerôme templom karcsú, csontszínű tornya – egy ezüst félholddal a tetején… Nem csak az észak-afrikai bevándorlók hoztak nagy változásokat a kis közösség életébe. Reynaud atya, Vianne hajdani riválisa kegyvesztett lett és veszélyben az élete. Lehet, hogy csak Vianne képes megmenteni?
A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz a sorozat előző részei vonatkozásában!
Nagyon vártam már a történet folytatását, kíváncsi voltam, mi vár a kedvenc kis családomra, és hát óriási kedvenc lett ez a regény is. Elképesztő, hogy Joanne Harris milyen mesteri érzékenységgel játszik az érzelmekkel, minden alkalommal olyan mély rétegeket érint meg bennem, amit egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni (bár minden alkalommal megpróbálkozom vele), és ez különösen igaz a Csokoládé sorozat köteteire.
A második rész végén Vianne és Roux végre újra egymásra találnak, és boldogan élnek a lakóhajón, Vianne továbbra is csokoládékat készít, Anouk iskolába jár, Rosette viszont még mindig nem beszél, ám ennek ellenére nagyon szoros apa-lánya kötelék alakul ki közte és Roux között. Semmi sem tart azonban örökké, ez sajnos a jó dolgokra igaz leginkább. Vianne-t egy levél újra Lansquenet-sous-Tannes-ba szólítja. Régi barátnője, Armande Voizin (aki az első részben sajnos meghal) egy üzenetet hagyott hátra neki, melyet Luc, Armande unokája juttat el Vianne részére. Vianne Roux-t hátrahagyva fogja Anoukot és Rosette-t, és útra kel, hogy visszautazzon oda, ahonnan nyolc évvel korábban menekülnie kellett.
Csakhogy Lansquenet-sous-Tannes nem az a falu, amit elhagyott, sok változás történt, a környék és az emberek is megváltoztak, és Armande levele szerint valaki a segítségére szorul, ám Vianne nem tudja eldönteni, hogy kiről van szó, és hogy mit is kellene neki tennie. Luc megengedi, hogy Vianne és a lányai Armande üresen álló házában szálljanak meg, melynek udvarán áll egy őszibarackfa, és Armande meghagyta Vianne-nak, hogy szedje le a barackokat, ne hagyja őket megromlani (ezeknek a barackoknak később még lesz jelentősége). Annak ellenére, hogy Vianne nem tervezett sokáig maradni, azon kapja magát, hogy egész jól berendezkedett, és elkezdte egyengetni a falu lakóinak a sorsát, holott tudja, hogy vissza kellene mennie Párizsba, Roux vár rájuk, de képtelen elindulni.
Érkezése első napján találkozik Reynaud atyával, aki a legnagyobb ellensége volt, amikor Lansquenet-sous-Tannes-ba költözött, ám már ő sem az az ember, akit Vianne annak idején megismert, és amikor újra felveszik a fonalat, és elkezdenek beszélgetni, egyszerre elkezdik megérteni egymást. Joanne Harris nagyon szépen, lépésről-lépésre fordította át az ő ellenséges kapcsolatukat valami egészen különlegessé. Két ember, akik jobban nem is különbözhetnének egymástól, mégis annyi közös van bennük. Reynaud atya kitaszítottá vált, ami eléggé ironikus, tekintve, hogy nagyon is sokat tett korábban azért, hogy Vianne-t elűzze a faluból, most pedig ő tapasztalja meg, milyen érzés kívülállónak lenni. Történt ugyanis egy incidens, amivel az atyát vádolják, és emiatt ideiglenesen felfüggesztették, és egy fiatalabb, modernebb nézeteket valló pap vette át a feladatait, ami teljesen felemészti, és most az a nő a támasza, akit egykor a legnagyobb ellenségének hitt.
Erről is szól ez a regény, hogy sokszor sokkal több közös van bennünk embertársainkkal, mint gondolnánk, csak hát az a sok fránya előítélet… Az emberi kapcsolatok kusza labirintusában Joanne Harris pontosan rámutat, hogy nem a különbözőségek számítanak, hiszen mindannyian emberek vagyunk, alapvetően legtöbbünknek az a célja, hogy boldogan éljünk, ne ártsunk másoknak, és hogy az a közösség, aminek a tagjai vagyunk, befogadjon minket.
A változás szelét ebben a kötetben az az arab közösség hozza el a faluba, amelyik Vianne távozása után érkezett Lansquenet-sous-Tannes-ba, és amelyiknek a jelenléte teljesen felforgatta a nyugodt és álmos kis közösség életét. Vianne, aki jóformán az egész világot bejárta már, és aki önmagára is mindenhol idegenként tekintett, nem tart az araboktól, és nincs is problémája a jelenlétükkel, de ez nem mondható el a falu minden lakójáról. Az ellentétek egyre jobban kiélesednek, a feszültség olyan elemi erővel vibrál a levegőben, mint egy készülődő nyári vihar előtt.
Sok minden történik ebben a kötetben, egyrészt két világ találkozik egymással: a konzervatív, zárkózott, római katolikus dél-francia falu és az észak-afrikai iszlám közösség, akik idegeneknek számítanak. Számos vitát és ellentétet szül kettejük együttléte, már-már erőszakosságig fajulnak az indulatok. Másrészt Vianne-nak szembesülnie kell a múlttal, amit hátrahagyott, sok elvarratlan szál maradt utána. Rajta áll, hogy ezekkel mit kezd, akár vissza is utazhatna Párizsba, anélkül, hogy törődne bármivel is, ami a faluban történik, hiszen már nem itt él… Mégis, annyi minden történt itt vele, és annyi szálon kötődik ide. Zűrzavar uralkodik benne, egyrészt visszavágyik Roux-hoz Párizsba, másrészt nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy “rendet kell” itt tennie, ő lehet az a közvetítő a két világ között, aki mindkét felet megérti, és aki talán el tudja simítani az ellentéteket, és Reynaud atyának is órási szüksége van a segítségre.
Teljes mértékben át tudtam érezni azt az érzelmi zűrzavart, ami Vianne-ban dúlt, én sem tudtam volna dönteni a helyében, én is segíteni akartam volna, és ahol egyszer az ember megvetette a lábát, barátokat szerzett, emlékeket gyűjtött, onnan nehezen áll tovább, még akkor is, ha az illető Vianne Rocher, aki mindig a széllel utazik, és aki az egész világot bejárta már, de sehol sem talált még otthonra.
A történet nyár végén játszódik, fullasztó a hőség, de már közeledik az enyhülést jelentő lehűlés, a szél és az eső, a fehér és a kora őszt már érezni a levegőben, csodásan átadta a regény ezt a hangulatot, és eleve csodásan megejtőek a hangulati leírások.
A nyárillat ősziesre váltott, tábortűz és mindenszentek illata támadt. Szabadban sütött fahéjas palacsintáé. Forralt boré és pörkölt cukoré.
Joanne Harris ehhez nagyon ért, ő nem egyszerűen elmesél egy történetet, ő megszólítja az olvasót a szereplőin keresztül, és magával ragadó atmoszférát teremt, ami, mint valami ősi varázslat, bárkit a hatalmába kerít.
Nagyon örültem, hogy újra a francia vidéken vagyunk, annak ellenére, hogy élveztem a párizsi kötetet, ennek a történetnek a hazája számomra már örökké Lansquenet-sous-Tannes marad. A harmadik részt kevesebb csokoládé és boszorkányság jellemzi, mint a Csokoládécipőt, ez alkalommal a közösség és az azon belüli emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe, és Vianne nagy döntése: hogyan tovább? Menjen vagy maradjon? Meg tudná szokni a falut életre szóló lakhelyként? Le tudna itt telepedni? Mi lesz a gyerekekkel, mi lesz Roux-val? Vagy ő már örök gyökértelenségre van kárhozatatva?
A Csokoládé regények mindig nagyon erős keserédes érzést hagynak bennem maguk után, mert arra emlékeztetnek, hogy az idő sajnos múlik, a jó dolgoknak egyszer vége szakad, és a tökéletes, boldog pillanatokat nem lehet konzerválni. A változás és az elmúlás elkerülhetetlen, akkor is, ha nem akarjuk, és nem süppedhetünk bele a boldogság mozdulatlanságába, bármennyire is szeretnénk. Mindegyik kötet eltölt egy leírhatatlan lebegéssel, egy megfoghatatlan boldogságérzettel, valamiféle otthonos, földöntúli melegséggel, de ezt mindig beárnyékolja azonban az, hogy mindez egyszer elmúlik. Ezért egyszerre imádom és utálom Joanne Harris-t, mert tökéletesen adja vissza ezt a kettősséget, amiért annyira jó érzés, és egyben annyira szomorú ezeket a történeteket olvasni.
A Csokoládé kötetek olvasása közben minden alkalommal ott maradt egy darab a lelkemből a történetben, és bármennyire is imádtam őket olvasni, egyfajta búskomorság is úrrá lett rajtam, hogy ennek a csodálatos történetnek egyszer vége lesz. A Csokoládécipő értékelésében írtam, hogy erőteljesebben bevonódtam a történetbe, mint az egészséges lenne. Ezt most hatványozottan így éreztem, és úgy érzem, a következő regénynél ugyanígy lesz, sőt, mivel az a sorozat utolsó kötete, ilyen szempontból talán még rosszabb lesz a helyzet.
Joanne Harris egyébként nagyon empatikusan kezel minden felmerülő konfliktust, de nem kendőzi el a nehézségeket, és nem fest ideális képet, teljes mértékben a valóságot adja vissza, pedig nagyon vékony a határ a kettő között, de ő tökéletesen egyensúlyoz. Pszichológiai szempontból is érdekes a könyv, az emberi lélek legrejtettebb zugait mutatja be kendőzetlen őszinteséggel, ezért sokszor nagyon ismerős, néha fájdalmas, néha felemelő. Az emberi kapcsolatok és közösségek dinamikáját is tökéletesen példázza a regény, Joanne Harris alapos ismerője az emberi viselkedésnek, ezért is olyan nagyszabásúak és szuggesztívek az írásai, nem csak azért, mert tehetséges szerző.
A Csokoládécipőnek és a Csokoládés baracknak is borzasztó egyébként a magyar címe, sokkal eredetibb fordítást érdemelnének, úgyhogy ezek a béna címek senkit ne tántorítsanak el az olvasástól, ezek a regények sokkal komolyabbak, komorabbak és mélyebbek, mint amilyennek tűnnek. A film sem rossz feldolgozás, de sokkal cukrosabb, könnyedebb, mint a könyv, úgyhogy mindenkit arra biztatok, ne az alapján ítélje meg a köteteket.
Szívem szerint azonnal a kezembe vettem volna Az epertolvajt, miután befejeztem a Csokoládés barackot, de nem akarom, hogy ez a történet véget érjen, úgyhogy kicsit “pihenek” előtte, és érzelmileg rákészülök. Aztán valószínűleg kezdem majd elölről az egészet. :) Biztos vagyok benne, hogy egy életen át el fognak kísérni ezek a kötetek, nagyon sokat adtak nekem, és ha megérem, idős koromban a hintaszékben csokoládét majszolva vagy forró csokoládét kortyolgatva is ezeket akarom majd olvasni.
Olvassátok el ezt a sorozatot, nem fogjátok megbánni. Ha a varázslatos, boszorkányos részeket leszámítjuk, ez akkor is egy valószerűtlenül megkapó történet, és aki kellően nyitott, és képes befogadni a mondanivalójót, annak egy bámulatosan különleges élményben lesz része.
A végére pedig hoztam néhány külföldi borítót, nekem mind nagyon tetszik, a magyar annyira nem találta el számomra a hangulatot.
KÜLÖN(C)VÉLEMÉNY 